Az 1809-ben született Charles Darwin kétségkívül a 19. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt, és néhány félőrült kansasi tanítón kívül kevesen vitatják, hogy fő műve, a másfél évszázada kiadott A fajok eredete alapvetően meghatározta a természettudomány fejlődését. 

Tudós? Akkor ateista!

Az evolúcióelmélet több ponton is ellentmondott a vallásnak, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenáron be kellene bizonyítani Darwinról, hogy valójában ateista volt. Ez egy olyan törekvés, amit már több korábbi esetben sem tudtam megérteni: Julien Offray de la Mettrie például a 18. században próbálta mindenáron bebizonyítani, hogy Descartes titokban ateista volt, de ennek már akkor sem volt értelme, a filozófiatörténet jelenlegi álláspontja szerint pedig nem is valószínű, hogy La Mettrie-nek igaza volt volt. 

Ottosson hasonló területre merészkedik: valamilyen oknál fogva az életrajz középpontjában Darwin hite áll, pedig a könyv számos témát érint, csak a fejezeteket nézve ilyen például a „Férj és a családapa”, a „Harc, együttműködés és taktika”, vagy az „Értelmes tervezettség a természetben”. Ez utóbbi a legérdekesebb, ugyanis az evolúcióelmélet kritikusai a mai napig ezt az érvet szokták előhozni a világ teremtettsége mellett.

Ezt Ottosson is kiemeli: szerinte „az értelmes tervezettség [intelligent design] fogalmát sokan 20. századi mozgalomnak tartják, amely az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, s amely az evolúcióelmélet tudományos (nem vallási) alternatívájának mutatkozott”, de maga a vita jóval régebbi: a 18. század elején már Leibniz és Clarke is arról vitáztak, hogy vajon mit csinál a mozdulatlan mozgató, és hogy lehetséges, hogy nem találja el a Földet kétpercenként valami pusztító meteor. Ebből kiindulva pedig felmerült, hogy Isten a teremtés után még mindig rajta tartja a szemét a világán, és megóvja a fenyegető veszedelemtől. 

Darwin korában sokan vallották ezt a nézetet, de maga a tudós nem: szerinte „nem létezik semmiféle tervezettség, és ami annak látszik is, az sem különösebben értelmes”. Amit a hétköznapi tapasztalat az állatoknál szeretetnek, ragaszkodásnak és effélének néz, az evolúció munkája, nem pedig valami felsőbb hatalomé. 

Maga Darwin ifjúkorában, ahogy ezt Ottosson is írja, lelkes híve volt a tervezettségnek – nem csoda, hiszen teológusként igen meggyőzőnek tartotta William Paley természetes teológiáját, amely mindent egy intelligens teremtőre vezetett vissza. Ottosson szerint ez az elképzelés azért is tűnhetett vonzónak Darwin és kortársai számára, mert nem voltak biztosak a hitükben, a természetes szelekció elmélete viszont arra sarkallta a tudóst, hogy elutasítsa ezt a fajta tervezettséget. Ez egybecseng azzal, hogy Darwin idősebb korában agnosztikusnak vallotta magát, vagyis nem tette le a garast sem Isten léte, sem a nemléte mellett.

Agnosztikus vagy ateista

Ottosson könyve sajátos életrajz: ismerteti a Darwin korabeli Anglia hétköznapjait, a tudományos klímát és a tudós naplójegyzeteit is, és amellett érvel, hogy ez az „óvatos lázadó” egészen más képet mutatott magáról a külvilágnak, mint amilyen valójában volt: kifelé a bölcs remete képét kommunikálta, miközben tudományos eredményeiben is fontos szerepet játszott a hálózatépítés (sok kortársától sok mindent merített, ezekről azonban publikációiban inkább hallgatott). 

Kétségtelen, hogy a vallás fontos szerepet töltött be Darwin életében, de abban nem vagyok biztos, hogy kizárólag ezen keresztül érdemes szemlélni és értelmezni a munkásságát, mint ahogy abban sem, hogy tényleg feloldhatatlan ellentét feszülne az evolúció és a kereszténység között. Maga Darwin, ahogy Ottosson is írja, vonakodott teológiai kérdésekben nyilatkozni, ezt pedig az életrajz szerzője arra utaló jelnek veszi, hogy titokban ateista volt. Darwin maga azzal üti el a választ, hogy bizonytalan ezekben a kérdésekben, és nem kíván a szakterületén kívül szakérteni.

Darwin munkássága kétségkívül gyökerestül felforgatta a tudományos életet: Ottosson szerint éppen ő volt az, akinél összeegyeztethetetlenné vált a tudomány és a vallás, mert elmélete több alapvető hittételt is közvetlenül támad. Darwin önéletrajzából és jegyzeteiből is kitűnik, hogy az evolúcióelmélet és a kereszténység közötti ellentmondások bántották őt, Ottosson szerint viszont a vallásra vonatkozó megjegyzései csak az egyház felé irányuló békülékeny diplomáciai gesztusoknak tekinthetők.

Az óvatos forradalmár

Abban minden életrajz egyetért, hogy Darwin útkereső volt, és bár akadtak kortársai, akik szerint ez csupán álca volt, és nagyjából az 1839-ben kiadott munkájában leírt, a Beagle-lel tett utazás tájékán a fiatal tudós elveszítette a hitét, a legtöbben nem vonták kétségbe a vallásosságát. Egy beszélgetés során, amelyet Ottosson is idéz, Darwin az ateizmust az agnoszticizmus agresszívabb változataként írta le, ebből pedig a szerző arra a következtetésre jut, hogy a tudós szerint a világ még nem állt készen az ateizmus befogadására, ezért köntörfalazott annyit. Ám mivel Darwin maga nem csupán művelt figura volt, hanem teológiát is végzett, aligha hihető, hogy ne lett volna tisztában a különbséggel, amikor saját önéletrajzában azt írja, hogy „lelki beállítottsága legmegfelelőbben az agnoszticizmussal írható le”.

Darwin élete kétségkívül érdekesen alakult. John R. Gribbin és Michael White monográfiájukban úgy foglalják össze ezt az utat, hogy „kereszténynek nevelték, papnak tanult, és ateistaként halt meg”, Ottosson pedig örömmel idézi ezt a rövid rezümét. De az, hogy mindent Darwin vélt vagy valós ateizmusán keresztül próbál megfogni, kétélű fegyver, a tudós Istenre és a teremtésre vonatkozó megjegyzéseit pedig nem lehet azzal zárójelbe tenni, hogy hát akkor épp csak diplomatikusan törleszkedett a papokhoz. Laura Keynes, Darwin ük-ük-ükunokája sem lát semmi kibékíthetetlen ellentétet a hit és az evolúcióelmélet között, bár az az érvelés, hogy különös lenne, ha Darwin leszármazottja vallásos lenne, megint csak elég gyenge lábakon áll, bár kétségkívül jó felvezető egy ilyen témájú cikkhez.

Az egészséges kétely

Darwin a tudomány felelősségét és feladatát az elfogadott tények és dogmák megkérdőjelezésében látta, ebben az értelemben pedig egyet lehet érteni Ottosson állításával: az evolúcióelmélet ebben a fényben akár még direkt támadásnak is tűnhet a hittételekkel szemben. De azt is fontos látnunk, hogy ebben a helyzetben magának a teológiának is ugyanazoknak a feltételeknek kell megfelelnie – ha Darwin tudománynak kívánja tekinteni –, mint a természettannak, vagyis ugyanazt a szkeptikus alapállást, nyíltságot és kritikus hangvételt várja el tőle, mint a természettudományoktól. Ez pedig nem jelenti azt, hogy kétségbe vonná Isten létét vagy a vallás tudományos tanulmányozásának megalapozottságát.

Ottosson könyve érdekes, de meglehetősen egyoldalú képet ad Darwinról, a tudósról, apáról, angolról, ateistáról és teológusról, Monográfiaként nem feltétlenül érthető az az alapállás, amelyet a szerző képvisel: ugyan érdekes lehet Darwin hite a tudományos teljesítménye szempontjából, de annyira nem az, hogy mindent, még az apaságot és a rabszolgaságról vallott nézeteit is ezen a szűrőn keresztül kelljen szemlélnünk a 21. században. Az olvasmányos stílusban megírt és fordított könyv emiatt fájóan egyoldalú: szép, de elfogult képet ad a tudósról, emiatt talán nem első életrajzként ajánlott, inkább másodikként. 

A kötet legfőbb erőssége a tudománypolitikai vonal: Darwint itt nem bölcs remeteként látjuk, ahogy szerette volna, hanem számító, és gyakran bizony elég ellenszenves kutatóként, aki nem szeret másokra hivatkozni, de pontosan tudja, hogy a kenyér melyik fele vajas – vagy Darwin esetében akár azt, hogy hol szeret a cápa.