Az objektívnek látszó lista is (többnyire) szubjektív. Ezt járja körül egy idei
szakkönyv.

Másodiknak lenni annyi, mint elsőnek a
vesztesek között.

Az idézet Ayrton Sennától, az egyik legjobb Forma–1-es autóversenyzőtől származik. Sok más példa mellett ez is illusztrálja, mennyire érzékenyen érintik az embereket a rangsorok. A példa az idei év egyik szórakoztató és elgondolkodtató népszerű- tudományos könyvéből való, amelynek fő tanulságát már fent elspoilereztük: a legtöbb lista nem objektív. Mégis, ahogyan Érdi Péter műve, a Rangsorolás az alcímében is megállapítja, össznépi társasjátékról van szó. A szerző számítógépes agykutató, a komplex rendszerek tudományának tanára az USA-ban, a Kalamazoo-i Egyetemen. Már gyermekkorában, idehaza rájött, hogy a Népsportban a pontosnak tűnő pontozás az év focistájáról alig több, mint magánvélemények összesítése. A pontokat ugyanis azok a sportriporterek – akár kezdők is – osztogatták, akiket a munkabeosztás szeszélye hétvégéről hétvégére a meccsekre sodort. Lényegében nem nagyon más napjaink jó néhány gyakran idézett rangsora sem. A Transparency International korrupciós indexe, a Freedom House demokráciarangsora is végső soron tájékozott szakértők véleményének, netán megérzésének számszerűsítése. És ezek a komolyan vehető listákhoz tartoznak. A könyv a sok bizonytalan rangsor kiragadott példájaként idézi azt, amely 2019-ben így kezdte minden idők legbefolyásosabb embereinek felsorolását: Jézus Krisztus, Albert Einstein, Isaac Newton, Leonardo da Vinci, Arisztotelész és Mohamed próféta. Jobban számszerűsíthetőek a rangsorok legnépszerűbbjei közé tartozó egyetemi listák (ilyet a HVG is évente közzétesz). Ezeknél abban rejlik a szubjektivitás, hogy mely tényezőket vesznek figyelembe, és hogyan súlyozzák őket. Nem véletlen, hogy a főiskolai rangsorok egyáltalán nem egyformák.

Érdi egyik kollégája, Scott Page a könyv előszavában hozza szóba a rangsorfetisizmus legabszurdabb következményeinek egyikét. A U.S. News and World Report hetilap egyetemi rangsorának egyik tényezője – az oktatók és a diákok arányához hasonló, amúgy objektív mérőszámként –, hogy hány kurzust kínálnak 19 alatti létszámmal. Egyes kurzusoknál tehát az egyetemek korlátozzák a létszámot. „Végeredményben diákok csak azért szorulnak ki bizonyos kurzusokról (bocs, te már a huszadik lennél!), mert a rangsorban elfoglalt hely lebeg az intézmény szeme előtt." Mégis érdemes mérni, amit csak lehet, mert a szakértői vélemények időnként meglepően félremennek. Érdi egyik példája a holdudvar-hatás. Többször is megesett, hogy a kérdőívek visszaküldői kitalált karokat is minősítettek az anyaegyetemről alkotott képüknek megfelelően, például a középmezőnybe tartozó Penn State egyetem nem létező jogi karát szintén közepesnek találták. Minden bizonytalanság ellenére a rangsorolás mégis az emberek egyik kedvenc foglalatossága. Ennek előzményei az állatvilágban is felfedezhetőek. A szociológiában is használatos fogalom, a csipkedési sorrend vagy csípésrend – a munkahelyi és egyéb hierarchiákban elfoglalt hely – a baromfiudvarból ered. Mint Érdi felidézi, a norvég Thorleif Schjelderup-Ebbe a múlt század elején gyermekként, a vidéki ház körül figyelte meg, ahogyan a csirkék egymás csipkedésével alakítják ki az erősorrendet. Ezt a legtöbben hamar el is fogadják, megjegyzik, és attól fogva további csipkedések nélkül is ezen az alapon szabályozzák, milyen sorrendben jutnak ennivalóhoz, partnerhez.

Még érdekesebb, hogy a baromfiak békés beletörődéséhez képest a páviánoknál folyamatos, mindenkire kiterjedő bajnoki versenyt figyeltek meg a kenyai Amboseli Nemzeti Parkban. A párharcok összesítése nem könnyű, de kiderült, hogy a majmok által kialakított rangsort a kutatók kiválóan le tudták írni a sakkozók esetében használt Élő-pontok felhasználásával. A nemzetközi mérceként elfogadott rangsorolást Élő Árpád fizikus és sakkozó dolgozta ki, és egyik sajátossága, hogy nem pusztán az eredményeket veszi figyelembe, hanem olyasmiket is számszerűsít, hogy például az erősebb játékos hozza-e a papírformát vagy váratlanul veszít egy gyengébbel szemben. A tyúkokhoz és majmokhoz képest az emberek (többé-kevésbé) szakítottak azzal, hogy pusztán testi erővel döntsék el a sorrendet. Ez azonban csekély vigasz azoknak, akik egy munkahelyen – mondanunk sem kell, nem számokkal mérhető  teljesítmények, hanem a főnökök ítélete alapján – a rangsor végére kerülnek. A könyv több amerikai csúcsmenedzser, illetve nagyvállalat példájával illusztrálja a rank and yank (rangsorolás és lelökés) rendszerét. A dolgozók utolsó 10 vagy 15 százalékát évente elbocsátják, függetlenül a tényleges teljesítményüktől. Az egyetemen oktató szerző eltöpreng (és megválaszolatlanul hagyja saját kérdését):

nehézséget okozna-e vajon dékáni utasításra
diákjaim 15 százalékát megbuktatnom?

Legjobb persze az elsők között lenni. Akit a második és további helyek nem zavarnak úgy, mint a bevezetőül említett Ayrton Sennát, az legalább arra ügyeljen – tanácsolja Érdi Péter a marketing tudományát idézve –, hogy legyen az első tíz között. Ez reklámokban is, rangsorokban is gyakran alkalmazott, természetesen teljesen szubjektív fogás. 

Ennek paródiája a címben említett top 10 szám, David Letterman amerikai
tévéműsorából:
A kerek számok iránti önkéntelen rokonszenv az oka annak, hogy sokkal hatásosabb egy terméket a top tízbe tartozóként hirdetni, mint a kilencedik legjobbként. Utóbbi persze nem sokkal jobb a kettővel alatta lévőnél, de mégis: „az emberi percepcióról való ismereteink birtokában óva intünk mindenkit attól, hogy 11. legyen!“ – ajánlja Érdi professzor.