Emlékszem, a gimnáziumban sokáig kicsi voltam és vézna. Mindössze egy fiú volt alacsonyabb nálam, és csak az utolsó években sikerült feltornásznom magam a magassági hierarchiában. Nem mondom, hogy nem bántott a dolog, pedig akkor még nem olvastam Érdi Péter Rangsorolás című könyvét, amely alapos tudományos mélységgel ad magyarázatot az emberben igen mélyen gyökerező igényre, hogy folyton különféle összehasonlításon alapuló értékeléseket állítson fel.

A szerző Amerikában élő agykutató, aki régóta alkalmazza tudományágában a számítógépes modelleket, de már a kilencvenes évek óta törekszik a humán és a természettudományok közötti párbeszéd erősítésére is. A komplex rendszerek szintén érdeklődési területének részét képezték, így akár azt is mondhatnánk, hogy egyenes út vezetett számára az agyunk mély bugyraiból feltörő, ám a társadalmi szabályokat jelentős mértékben át- meg átszövő „listázás”, rangsorolás könyves megzenésítéséig. Persze a tudományos ismeretterjesztési szakirodalom több hasonló művet is ismer, amelyek közül néhányat idehaza is lefordítottak, ám ennyire középpontba állítva a kérdést, és ilyen mélységében tárgyalva még nem olvastam magyarul e témáról.

Manapság minden szinten a rangsorok bűvkörében élünk. Lett légyen az bármiről összeállított és arcunkba tolt tízes lista a különféle médiafelületeken, vásárlásnál csillagos értékelés a termékekről, szálláshelyekről vagy bármiről. Politikusok, vagy akár az online térben megtalált esetleges, rövid vagy épp hosszútávú társak különféle értékek szerinti összehasonlítása. Az algoritmusok agresszív marketingpolitikával igyekeznek kihasználni természetes ösztönünket az ilyenfajta értékelések iránt.

Azt gondolnánk, hogy egy kiváló rangsorolás objektív értékítéleteken alapszik. Sajnos ez nagy tévedés, hiszen – ahogy Érdi Péter könyörtelen érveléssel rávilágít – minden ilyen lista árulkodóan tele van a szubjektivitás elemeivel. Ez például a világ legmagasabb épületeinek összemérése során az első pillantásra nem kellene érvényes legyen, de sajnos mégis az. Ugyanis a hivatalos magassági adatoknál az egyik esetében beleszámítják az antennatornyot, a másiknál nem. Ez pedig már – ha egy összehasonlító lista a tét – színtiszta szubjektivitás. Nem beszélve a különféle olyan rangsorokról, ahol különféle médiatermékek a legjobb tengerpartokat, a legjobb éttermeket vagy a legjobb söröket listázzák.

Ezek persze csacskaságnak tűnhetnek, mégis jelentős pénzügyi hatással járnak az érintett dobogósok tekintetében, ugyanakkor léteznek olyan intézmények, amelyek ma már kifejezetten az ilyen toplisták alapján határozzák meg magukat, sőt: igazodnak is ezekhez. Gondoljunk csak a világ médiafelületein évente „végigsöprő” egyetemi rangsorokra, amelyek komoly befolyást gyakorolnak fiatalok százezreinek a jövőjére. Vagy a nagy hitelminősítő cégek időszakos ítéleteire, amelyeket országok politikusai várnak feszült figyelemmel, hiszen egy-egy fel- vagy leminősítés nemcsak a pénzügyi, hanem a társadalmi folyamatokra is kihatással lehet.

Sajnos, az ilyenfajta rangsoroknak is akadnak káros vadhajtásai. Mint a könyvben szerepel, a neves amerikai lap, a US News and World Report egyetemi toplistája (a világ három legfontosabbjának tekintett egyike) egyebek mellett azt nézi, hogy az adott egyetemen hány olyan kurzus van, amelyen 19 vagy annál kevesebb a hallgatók száma. Hogy miért pont ennyi, az zömmel szubjektív döntés eredménye. Sok egyetem viszont csak azért korlátozza a kurzus résztvevőinek létszámát 19 főben, kizárva ezzel esetleg néhány felvételre érdemes diákot, hogy nagyobb eséllyel kerüljön be a legjobbak közé. Őrület, nem?

A rangsorolás gyökerét az állatvilágban kereshetjük. Jól ismert a madarak csípési rangsora, vagy a közösségekben élő állatok hatalmi dominanciasorrendje. Az erő és tekintély szent kettősségén alapuló biológiai mechanizmus az evolúció során beleégett az anyagcserénk, hormonjaink generálta viselkedésünkbe.

A sikeresebbek jutalma a szaporodás terén érhető tetten, de ugyanez igaz a társas kapcsolatokra is.

Érdi több korai kultúra példáján igyekszik érdekfeszítő levezetésekkel visszaigazolni a társadalmi ranglétra létrejöttének gyökereit és következményeit, agykutatóként pedig megválaszolni azt az izgalmas kérdést, hogy miképpen segít bennünket agyunk a társadalmi helyzetünk felismerésében.

És már meg is érkeztünk modern korunk divatszavához, a hálózathoz. A hálózatkutatás jelentős terepét jelentik a rangsorolási csaták, ahonnan már csak egy lépésre vannak a politikai választások, amelyek szintén felfoghatók egyfajta dominanciaharcként. Ezt pedig, mint ahogy azt több országban megtapasztaltuk, igenis lehet manipulálni.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete a választási játszmákról és a világháló szerepéről szól. Itt egy kis matematikával is számolnunk kell, mikor is a szerző a racionális döntéselmélet, a korlátozott racionalitás és a viselkedési közgazdaságtan viszonyán vezet végig bennünket. De hát végül is tudományról van szó, amit a kötet alapos jegyzetlistája, név- és tárgymutatója is jelez. Ez azonban ne ijesszen el senkit, egy-egy nehezebben követhető szakmai részletet számos könnyen emészthető, érzékletes példa követ (Boross Ottilia fordítása), így az izgalmas gondolatkísérlet még a szöveghez jól passzoló grafikonok és ábrák nélkül is könnyedén követhető.

A könyv elolvasása után kétségtelenül más fényben tűnnek fel korábban abszolútnak tekintett mérések, amelyeket a legrafináltabb módokon játszanak ki. A szerző egyik példája szerint a rendfenntartásban felderített esetek, a bűncselekmények száma és egyéb statisztikai adatok manipulálásával könnyen elérhető, hogy az embereknek jobb benyomása alakuljon ki egy adott rendőrőrs működéséről, az oktatásban pedig a diákokat sok esetben az előírt mutatók teljesítése érdekében „tesztre készítik fel”, miközben az iskoláztatás eredeti célja elsikkad.

A rangsorok objektivitását Érdi szerint részben a tudatlanság, részben a manipuláció akadályozza.

Minthogy a legkvantitatívabbnak szánt mérések is kijátszhatók, ezért akármilyen lesz is a végeredmény, biztos, hogy sokan fogják vitatni az eredményeket. És ehhez nem is kell olyan kézenfekvő összehasonlításokig elmennünk, mint például az országok szabadságfokát mérő Freedom House listája.

Külön fejezet foglalkozik az elismerés és a jó hírnév olyan, mindenki számára ismert mércéinek elemzésével, mint a Nobel- vagy az Oscar-díjak, s talán nem meglepő, hogy ezek kapcsán is szóba kerülhet az objektivitás illúziójának és manipulálásának kérdése. Aki pedig ezt az írást olvassa a Könyvterasz oldalán, nem biztos, hogy tudja, hogy az egyes weboldalak sikerességét is lehet manipulálni. Vannak cégek, amelyek az ezekért felelős keresőmotorokat optimalizálják, mások pedig ezeket a motorokat próbálják megbütykölni. Rabló-pandúr játszma színezi tehát döntéseink hátterét, legyen az parlamenti választás vagy egy fűnyíró megvásárlása.

Azt, hogy a könyv végére jobb lesz-e a hangulatunk, nem tudom garantálni. Nem túl vigasztaló ugyanis, amit persze enélkül is tudtunk: döntéseinket egyre többször a jelen háttérhatalmai, a nagy technocégek algoritmusai ellenőrzik és befolyásolják. Hiszen bármiféle összehasonlításnál kérdéses, hogy szabadon nyilvánítjuk-e ki még a véleményünket, vagy máris az új típusú cenzúra és manipuláció áldozatává váltunk-e. Más szóval, kié lesz az utolsó szó? Az emberé, vagy a számítógépé? De még ha az algoritmusok ellenőrzésére embereket is alkalmaznak majd, ki tudja, hogy őket a tudásuk juttatja-e majd ebbe a pozíciójukba, és nem a nyers manipuláció vagy az erő puszta dominanciája.