Elemi emberi tulajdonság, hogy másokhoz mérjük magunkat, mint ahogy az is, hogy szeretjük az egyszerűen tálalt információt. Érdi Péter számítógépes agykutatóval, a komplex rendszerek professzorával beszélgettünk a listázás lélektanáról és korunk listamániájáról.

Nyolc éve van Forbes Magyarországon, és gyakorlatilag az indulás óta léteznek a Forbes-listák is. Évről évre elkészítjük a 25 legértékesebb családi és a 100 legértékesebb száz százalékban magyar cég listáját, van összeállításunk a legbefolyásosabb nőkről, a legértékesebb sportolókról és celebekről, a legnagyobb exitekről, és persze ott „A” Forbes-lista az 50 leggazdagabb magyarról. Az ezekre szánt teljes munkaidőt nehéz kiszámolni, de csak a cégértékelésen alapuló négy lista egy négyfős csapat 4 hónapját viszi el.

Mire jó ez? Az idealista válasz az, hogy a listák tükröt tartanak arról, hogyan működik az ország, legalábbis üzleti értelemben. Az ujjal mutogatós válasz az, hogy az amerikai Forbes is így csinálja. De nyilván nem fáradozna ennyit a szerkesztőség egy jelentős része, ha nem látnánk értelmét:

a helyzet pedig az, hogy a számok alapján a listákat nemcsak mi szeretjük, hanem az olvasók is. Nagyon.

Navigálni az objektív és a szubjektív között

Nagyjából ezt a három választ sorolom fel Érdi Péter számítógépes agykutatónak, a komplex rendszerek tanárának is, amikor az interjúnk ötödik percében megfordítja a menetrendet, és ő kezd el kérdezősködni, többet között arról, szerintem mi a célja (értelme) a listáinknak. Az érdeklődése érthető: a michigani Kalamazoo College-en tanító professzor nemrég egy egész könyvet írt a listák és rangsorok térhódításáról, lélektanáról és értelméről az Oxford University Press kiadásában. A könyv tavaly itthon is megjelent, Rangsorolás – Egy össznépi társasjáték íratlan szabályai címen.

„Az egész könyv arról szól, hogy ne vegyük nagyon komolyan a listákat” – mondja, majd felhoz egy személyes történetet. Épp az interjút megelőző napokban derült ki, hogy a Qubit beválasztotta könyvét 2021 legjobbjai közé. „Tudom, hogy ez nem komoly, de azért örültem – mondja. – Objektív egy ilyen lista? Nem. Valahogy egy szerkesztő agyában megjelent a könyvem, amikor az összeállításon dolgozott. De nem is teljesen véletlen, hogy bekerült.

Ez a két dolog foglalkoztatott a leginkább: van valamilyen kapcsolat az objektív és a szubjektív között, ami nem véletlenszerű. Azt akartam megtudni, hogy hogyan navigálunk az objektív és a szubjektív között.”

Ő is készült a beszélgetésre, rögtön felsorolja, milyen találatokat kapott a magyar Forbes és a lista szavakra. „Legforróbb magyar startupok, ezt különösen figyelmesen olvastam” – mondja, majd gyorsan felolvassa a módszertant.

„Maguk nem kérdezték, hogy jóváhagyom-e, nagyjából jóváhagyom – mondja nevetve. – Ha elolvasok egy ilyen metodikát, hozzá tudok rendelni egy számot, hogy egytől tízig ezt mennyire hiszem el. Erre, amit leírtak, hatost vagy hetest mondanék. Tulajdonképpen rendben van, kábé ezt lehet tenni. Irigylem, amit csinálnak!”

A gazdaglisták kapcsán azt mondja, mivel két országban él, kétféle nézőpontja van. Amikor Kalamazooban elkezdett tanítani, hamar kiderült, hogy több Forbes-listás család is él ott, akik nagy erőkkel támogatják a város fejlődését – a hazai lista viszont nem érdekli. „Másként mondom, kevésbé kifinomultan: az amerikai listához van közöm, érint érzelmileg is, tartalmilag is. Hogy a magyar gazdagok listája miért érdekes, nem tudom.”

Az osztálytalálkozótól a Netflixig

Elemi emberi sajátosság, hogy másokhoz mérjük magunkat. „Egyszerűen nem tudunk nem tenni összehasonlításokat, vagy elkerülni azt, hogy bennünket másokhoz hasonlítsanak”, írja könyvében Érdi. Erre egyik kedvenc példája az osztálytalálkozókon megfigyelhető barátságos versengés. „Később kezdtem őszülni, mint az osztálytársaim. Körülbelül tíz évig téma volt, hogy az Érdi még mindig nem ősz.”

A professzor szerint azonban létezik kompromisszum: a számunkra kedvező összehasonlítások boldogabbá tesznek minket, legalábbis rövid távon, a kedvezőtlenek viszont keményebb munkára sarkallnak.

Az emberek kíváncsiságát azonban nem csak azok a listák és rangsorok piszkálják fel, ahol magukat is el tudják (vagy tudnák) helyezni. Egyénileg kialakított, többé-kevésbé objektívnek tűnő módszertan alapján léteznek értékelések a sakkozók, matematikusok és sportolók esetében, de hasonlóan „rendezett” módon próbálunk eligazodni a legjobb középiskolák és egyetemek között is. A listákhoz nyúlunk, ha szeretnénk kiválasztani a számunkra legmegfelelőbb nyaralóhelyet (és azon belül a legjobb hotelt, a legjobb éttermeket, kávézókat, kocsmákat, múzeumokat vagy túraútvonalakat), és többé-kevésbé objektív rangsorolásokon alapul a Nobel- és az Oscar-díj, vagy épp a Netflix működése is.

Függetlenül attól, hogy listákról, listacikkekről vagy rangsorokról van szó, egy dolog biztos: szükségünk van arra, hogy számszerűsítsük, de legalábbis rendszerezzük a minket körülvevő dolgokat. Vagy, ahogy Érdi írja a könyvében:

folyamatosan szükségünk van a szubjektív minőség objektívnek látszó számokba való átalakítására.

Érdi Péter könyvét nem csak magyarra fordították le, hanem németre, koreaira, kínaira és japánra is – Japánban a három legnagyobb napilap is szemlézte a megjelenés hetén

X+1 dolog, amiért szeretjük a listákat

Érdi egyik érdekes gondolata szerint a szenvedélyes vonzódásunk a táblázatok, rangsorok, top tízes listák és társaik iránt mintha a vallásból származó példák világi örökösei lennének. A listák már sokkal régebb óta velünk vannak, mint gondolnánk, elég csak a Tízparancsolatra vagy Luther 95 tételére gondolni.

A könyvében idézi a BBC E-cyclopediájának meghatározását is: eszerint

a listamánia „nem más, mint a média azon rögeszméje, hogy mindent – legyenek azok zenészek, emlékezetes sportesemények, idézetek, az év szavai és így tovább – elengedhetetlen listákba szednünk”.

Az agyunkba érkező adatoknak csak akkor van értelme, ha értelmezni is tudjuk őket, a listák pedig segítenek bennünket abban, hogy rendszerezzük a korábbi és az új információkat. A listák imádatának oka lehet az is, hogy nem szívják le az agyat, könnyű belőlük kihámozni az információt. Egy panoráma-vonatutakról szóló listacikk elolvasása például jóval kevesebb idő és energia, mint elolvasni tíz élménybeszámolót tíz különböző útról, de ugyanúgy segít az eligazodásban. Biztos ismerős mindenkinek az az érzés is, amikor ugyanabban a témában 4–5 listát is végignéz, egyfajta ellenőrzésképp: a listák gyakran vezetnek el újabb listákhoz és olvasnivalókhoz, ez pedig szintén segít a mérlegelésben.

Az elvontabb magyarázatok kedvelői kedvéért Érdi idézi Umberto Ecót is, aki szerint „azért szeretjük a listákat, mert nem akarunk meghalni”. Azaz (a professzor saját fordításában): amíg listákat készítünk, addig is „legalább még életben vagyunk”, gondolkozunk, tervezünk, problémákat oldunk meg és döntéseket hozunk.

Mennyire bízhatunk a listákban?

A professzor egyik fontos tanácsa: próbáljunk személyre szabott rangsorokat készíteni, mert csak mi tudhatjuk egy-egy fontosabb döntés előtt, hogy melyik szempont mennyit nyom a latban. Könyvében példaként az egyetemválasztással kapcsolatos nehézséget hozza fel. „A szülőkön és a diákokon kívül senki más nincs tisztában azzal, hogy milyen tényezők a legfontosabbak számukra. Egy study abroad, azaz cserediákprogram igazgatójaként tanúja voltam Budapesten az alábbi beszélgetésrészletnek: »Inkább ebben a koleszban maradnék, mert svábbogaras ugyan, de legalább jó az internet.«”

Érdi könyvének egyik legfontosabb állítása az, hogy a rangsorok, akár tetszik, akár nem, velünk vannak – gyakrabban is, mint gondolnánk, hiszen nem csak mi rangsorolunk és pontozunk, de számtalan olyan szituáció adódhat, amikor mások értékelnek minket szisztematikus módon. „Egy rangsor persze nem varázspálca, ami a káoszból egy szemvillantás alatt rendet teremt, de nem is valami véletlenszerűen kitalált dolog”, írja könyve utóhangjában. Két dolgot viszont érdemes észben tartani: a mérőszámokat ki lehet játszani, az objektivitás pedig nem elérhető, leginkább csak illúzió. Másképp fogalmazva:

„Mindenkinek azt tanácsolnám, hogy bízzon a listákban, de tartsa szárazon a puskaport.”