Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Boross Ottilia
Megjelenés: 2021
Oldalszám: 264 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4931-35-5
Témakör: Pszichológia, Szociológia

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 2625 Ft

KOSÁRBA
Rangsorolás
Egy össznépi társasjáték íratlan szabályai

Ha a ranking velünk, mi ellenünk?

http://www.muut.hu/
2021-5-07

1.

Emberi (állati) természetünkhöz tartozik, hogy összehasonlítjuk a dolgokat és rangsoroljuk őket. Kiknek vannak a legjobb játékai? – kérdezzük óvodásként. Ki a három legokosabb lány az osztályban? – kérdezzük kisiskolásként. Kiknek a szülei keresnek a legtöbbet? – kérdezzük felső tagozatosként. Kik a legnépszerűbb lányok/fiúk az iskolában? – kérdezzük gimnazistaként.

A különböző rangsorok fontos szerepet töltenek be az életünkben. Példának okáért segítenek tájékozódni. Feltesszük, valamennyi szülő alaposan átnézi a középiskolák rangsorát, amikor a gyereke továbbtanulás előtt áll. Mielőtt kutyát vásárolnánk a belvárosi lakásunkba, minden bizonnyal utánajárunk, mely fajták bírják legjobban a bezártságot – megelégedve csupán a gazdi (és esetleg a vendégek) közelségével. De a rangsorok nem csak a kiemelt élethelyzetekben vannak a segítségünkre, hanem a mindennapok során is. Amikor filmet választunk az esti pihenéshez, vagy éppen tartalmas művészi élményre vágyunk, ellenőrizzük az IMDb-n a nézői értékeléseket. Amikor vacsorát rendelünk, rápillantunk a „kiszállítós” éttermek rangsorára. Amikor nyaralást tervezünk, buzgón tanulmányozzuk a Top 10 látnivalót a kiválasztott városban.

A különböző rangsorok között vannak objektívek, vagy legalábbis konszenzuálisan elfogadottak. Ilyen például az országok GDP-rangsora. Vagy az a lista, amelyből kiderül, hogy mely államok költenek a legtöbbet fegyverkezésre. Vagy az, amelyből megtudhatjuk, hogy kik a legtöbbet idézett magyar kutatók, és hányadik helyen szerepelnek a nemzetközi összehasonlításban.

A legtöbb rangsor persze nem ennyire objektív. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy „melyek a legfontosabb matematikai tételek”, „melyek a legélhetőbb világvárosok”, „melyek a technikailag legnehezebb zongoradarabok”, e kérdések kapcsán már korántsem tapasztalható teljes körű konszenzus. Az egyik rangsor mást mond, mint a másik – de rögvest hozzátennénk: nem mond gyökeresen mást.

A különböző rangsorokat tanulmányozva néha az a benyomásunk támadhat, hogy némelyik nem pusztán nem objektív, hanem szélsőségesen elfogult. Például az egyik „Top 10 huszadik századi zeneszerző” rangsorára felkerült John Williams (az Indiana Jones, a Star Wars és a Harry Potter filmek zenéjének alkotója), de lemaradt róla Bartók, Berg, Carter, Ligeti vagy épp Messiaen. Egy másikra pedig Duke Ellington került fel – megelőzve Sosztakovicsot.

S minket, magyarokat bizonyára fájdalmasan érint: a neten böngészve egyetlen olyan (nem magyar összeállítású) rankinget sem találtunk, melyen a „Top 100 valaha élt legnagyobb író/költő” között akárcsak egy magyar szerző is helyet kapott volna. De olyat sem, melyen a „Top 100 huszadik századi író/költő” között szerepelne magyar alkotó. Viszont örömmel konstatáltuk: olyan rangsort sem találtunk, melyen a „Top 10 huszadik századi matematikus” között ne olvashattuk volna Neumann vagy Erdős nevét, olyat sem, melyen a „Top 10 zongoraszerző” között ne lett volna ott Liszt (méghozzá az élbolyban), és – ami különös büszkeséggel töltött el bennünket – a valaha élt legnagyobb női sakkozók valamennyi rangsorában Polgár Judit áll az élen. S amennyire meg tudjuk ítélni, ez utóbbi a legstabilabb első hely – még Euler aranyérme a legnagyobb matematikusok rangsorain sem ennyire sziklaszilárd.

2.

Érdi Péter a legújabb könyvében arra vállalkozik, hogy segítsen megérteni a rangsorokhoz fűződő „paradox” viszonyunk természetét. E szerint: „a ranking jó, mert informatív és objektív; a ranking rossz, mert elfogult és szubjektív, ráadásul gyakorta manipulált” (xiii). Mármost hiába vagyunk tudatában a rangsorok hibáinak, igencsak vonzódunk hozzájuk. A könyv egyik fő tanulsága éppen az, hogy életünk nagy részét – nem is gondolnánk, mekkorát! – a különböző rangsorokra támaszkodva bonyolítjuk. A könyv e „paradox” jelenség mögötti rejtett törvényszerűségekről szól; mondhatni az emberi élet „titkos” mozgatórugóiról.

Érdi könyvének újdonsága abban áll, hogy a szerző a ranking jelenségét nem egy meghatározott diszciplína vonatkozásában elemzi (ilyen könyvek már korábban is voltak a piacon), hanem igen általánosan, az emberi (és állati) élet legkülönbözőbb területeit vizsgálva – kezdve a sporttal, a gazdasági életen keresztül a csirkék étkezési sorrendjén és a saját magunknak (kényszeresen) készített to do list-eken át egészen az egyetemek rangsorolásáig.

Miért szeretjük Érdi könyvét? Leginkább azért, mert a könyv a különféle rangsorokhoz fűződő „paradox” viszonyunkat plasztikusan és kiválóan megválasztott példák sokaságán keresztül jeleníti meg. Másodsorban azért, mert a könyv rendkívül szórakoztató – telis-tele van érdekes történetekkel. S harmadsorban azért, mert Érdi számos magyar vonatkozású esettel illusztrálja a mondanivalóját. Valamennyi olvasónknak nyugodt szívvel ajánljuk a könyvet, mely még idén magyar nyelven is napvilágot lát a Typotex Kiadó gondozásában.

3.

De térjünk vissza a „paradox” viszonyulásunkhoz a különböző rangsorokhoz! Hadd szemléltessük a jelenséget Érdi több alkalommal is említett (mondhatni: paradigmatikus) példáján keresztül. A történet a következő. Az 1960-es, 70-es és 80-as években a Népsport újságírói minden egyes NB 1-es labdarúgó mérkőzés után 1-től 10-ig lepontozták a játékosok teljesítményét – minél jobban játszottak, annál magasabb szám került a nevük mellé, minél rosszabbul, annál kisebb. Majd valamennyi szezon végén megjelent az újságban egy összefoglaló írás „És most beszéljenek az objektív számok!” címmel. Ezeket az objektív számokat a játékosok kapott pontjainak átlagai alkották, aminek alapján az újságírók összeállították a futballisták egész évi teljesítményének/eredményességének a rangsorát.

Mennyire voltak ezek az értékek objektívek? Egyfelől nyilván azok voltak – elvégre a kapott pontok matematikai átlaga alapján állították össze őket. Másfelől nyilván nem voltak azok, hisz’ a sportújságírók szubjektív ítéletén múlt, hogy a mérkőzések után hány pontot adtak a játékosoknak. A tanulság: noha e számok pusztán az objektivitás látszatát keltették, mégsem tükrözték hamisan a játékosok évi teljesítményét. Például – a könyv szerint – 1967-ben a jobbhátvéd poszton 7,13 ponttal Káposzta (Ú. Dózsa) lett az első. Joggal feltételezhetjük, hogy Káposzta valóban jobban játszott a mindössze 6,30 ponttal büszkélkedő Keszeinél (MTK), még ha valószínűnek tartjuk is, hogy a szurkolók közül sokan vitatták, hogy Bakosnál (Vasas) is jobb lett volna, akinek 7,06 pontot sikerült elérnie.

Eltekintve az olyan objektív rangsoroktól, mint hogy „melyik az öt legmagasabb hegycsúcs a világon”, „melyik a Föld öt legmélyebb vizű tava”, „melyik öt magyar egyetemre felvételiztek a legtöbben a 2020-ban”, és ugyancsak eltekintve az olyan erősen manipulált és elfogult rangsoroktól, melyek szerint John Williams jelentősebb szerző Ligetinél, vagy Ellington Sosztakovicsnál, a legtöbb rankinget így jellemezhetjük: annak ellenére nem festenek hamis képet a tárgyukról, hogy alapvetően szubjektívek. Másképp fogalmazva: a rangsorok összeállítóit bizonyosan számos torzító tényező (érdek, rokonszenv, pillanatnyi hangulat stb.) befolyásolja, mégsem mondanánk, hogy ezek a listák éppen annyira megbízhatóak, mintha csupán hasraütés-szerűen állították volna össze őket. Ennélfogva a rangsorok többségéhez nem úgy viszonyulunk, mintha a megfellebbezhetetlen igazságot tükröznék – ugyanakkor nem is legyintünk rájuk, mondván: teljesen ad hoc jellegűek és önkényesek. Igenis van értelme ilyesféléket összeállítani, még ha a listák megalkotói elfogultak is. Rangsoraink nem mentesek a ferdítésektől, de azért igenis orientálnak bennünket. Nem bízunk bennük maradéktalanul, ám figyelembe vesszük őket, amikor választás előtt állunk.

4.

A különböző rankingek közül kiemelt jelentősége van azoknak, melyeken a mi teljesítményünk is szerepel: a nevünkhöz számok vannak rendelve, és e számok alapján elhelyeznek bennünket a szakterület rangsorában. Ezek a listák meghatározzák, de legalábbis erősen befolyásolják az önértékelésünket. Ha azt látjuk, hogy a számaink alapján az adott területen az utolsó negyedben kullogunk, ez megingathatja az önbecsülésünket. Ha viszont a nevünket az első sorokban olvassuk, ez megerősíthet minket abban a hitünkben, hogy jó úton járunk.

Mármost akár jók a számaink, akár rosszak, kezdenünk kell velük valamit – a hozzánk rendelt értékek beáraznak minket. Gondolhatjuk azt is, hogy a számaink hazudnak, hamis képet festenek rólunk, s emiatt nyugodt szívvel mellőzhetjük őket; de gondolhatjuk azt is, hogy a számok nem hazudnak, minden más „teljesítménymegállapítás” viszont jó eséllyel becsap bennünket, s ennélfogva kizárólag a nevünkhöz rendelt értékek alapján kaphatunk reális képet önmagunkról.

Ez rendkívül érzékeny téma. Különösen az akadémiai szférában, ahol épp oly’ kemény és vérre menő versengés folyik a szereplők között, mint a versenyszférában – ha nem keményebb és vérre menőbb. Akik megítélik a teljesítményünket (szakmai elöljáróink, főnökeink, pályázataink értékelői stb.), sok egyéb szempontot is figyelembe vehetnek, de abban egészen biztosak lehetünk: kíváncsiak lesznek rá, hogy mit mondanak rólunk az objektív számok.

Kérdésünk a következő: milyen mértékben vegyük figyelembe a hozzánk rendelt értékeket, amikor saját episztemikus önértékelésünk a tét? Érdi könyve arra tanít: az sem helyes, ha eltúlozzuk a számaink jelentőségét, és az sem, ha fittyet hányunk a számainkra. Könyvének szellemében azt állítjuk: ha szeretnénk többé-kevésbé megbízható képet kapni a teljesítményünkről, érdemes elkerülnünk mind a számok fetisizálásának Kharübdiszét, mind a számok démonizálásának Szkülláját.

Csak egyetlen dolog tűnik biztosnak. Az, hogy egy efféle önvizsgálat nemigen lehet fájdalommentes.

5.

Saját tapasztalatunk alapján megkockáztatjuk: az akadémiai szférában a legtöbb kutató vagy a számok bűvöletében él, vagy abban a biztos tudatban dolgozik, hogy a számok irrelevánsak. Hadd szemléltessük először az előbbiek attitűdjét egy elképzelt kutató monológjával. Íme:

Szakmai céljaim világosak és egyértelműek. Nevezetesen: (1) jelenjen meg minél több tanulmányom Q1-es (de legalább Q2-es) nemzetközi folyóiratban, (2) legyen minél nagyobb számú hivatkozásom (lehetőleg Q1-es vagy Q2-es folyóiratban), és (3) legyen egyre magasabb a H-indexem. Ha ezek a számaim jobbak másokénál, akkor jobb tudós vagyok náluk. A kutatók teljesítményét kizárólag az határozza meg, hogy milyen fórumokon és mennyit publikálnak, és hányan idézik a műveiket. Ha valaki nem publikál rendes helyeken (olyan lapokban, melyek a folyóiratok rangsorában elöl szerepeknek), és a kutya sem idézi a tanulmányait, akkor annak az embernek a tudományos teljesítménye annyit is ér.

Tedd fel magadnak a kérdést! Vannak nemzetközi publikációid? Nincsenek? Vagy akad azért egy-kettő, de csak a bolíviai libatenyésztők és a moldáviai színesfém-kohászok angol nyelvű évkönyvében? Hivatkoznak a munkáidra? Nem? Vagy hivatkoznak ugyan, de csak elvétve – évente egyszer-kétszer? Ha így van, akkor el kell ismerned: szakmád partvonalán rekedtél. A pályád el sem kezdődött. Nyilván fel sem merül benned, hogy önkritikát gyakorolj. Miért is tennéd? Nos, azért nem teszed, mert a hozzád hasonló, zérushoz közeli teljesítményt produkáló haverjaiddal egymás vállát lapogatjátok – biztosítjátok magatokat arról, hogy a ti teljesítményetek nem megragadható számokkal, de attól még nagyszerű tudósok, az akadémiai elit tagjai, a szakma krémje vagytok. Csakhogy ez ordas nagy hazugság! Egyedül a számok beszélnek – minden egyéb porhintés, hanta, mentség és alibi. Ha objektív képet akarsz kapni arról, hogy kutatóként mennyit érsz, ne a hasonszőrű haverjaidra tekintgess elismerés után ácsingózva, hanem nézd meg az MTMT-t – minden ott áll rólad fehéren-feketén.

Következzék most egy másik monológ, amelynek tartalma szöges ellentétben áll az előzőével! Íme:

A tudománymetria (például az MTMT értékelési szempontrendszere) hamis képet fest rólunk. Alkalmatlan rá, hogy megragadja a valódi teljesítményünket. Gondoljunk csak arra, hogy bizonyos kutatók bizonyos tudományterületeken csapatban írják a tanulmányaikat, így értelemszerűen több publikáció szerepel a nevük mellett, mint azoknak, akik magányosan dolgoznak. S mivel többet publikálnak, több hivatkozást is zsebelnek be. A tudományos normák különböznek, az almát nem lehet az avokádóval vagy a tenger gyümölcseivel összehasonlítani; jó volna ezt végre megérteni. Nem beszélve arról az erősen aggályos gyakorlatról, hogy a nagyobb kutatócsoportok tagjai körbehivatkozzák egymást, és boldog-boldogtalant feltüntetnek a tanulmányaik szerzői között – olyanokat is, akik az égvilágon semmivel nem járultak hozzá a cikkek megszületéséhez (főnököket, intézményvezetőket stb.). Egyszóval: az MTMT-ben szereplő számok a legtöbb esetben dezinformatívak.

Ami pedig a Q1–Q2-fétist illeti: teljes nonszensz. Nem kell hozzá különösebb erudíció, hogy belássuk: egy tudományos publikáció értékét nem az határozza meg, hogy hol jelenik meg. Hanem az írás intrinzikus értékei: a benne kimondott igazság, a megközelítésének újszerűsége stb. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Következésképpen nem az dönti el, hogy valaki mekkora tudós, hogy milyen folyóiratokban publikál. Az meg, hogy mekkora az idézettsége, végképp nem rajta múlik. Leszámítva az igazán nagyok műveit, egy publikáció idézettsége elsősorban annak a függvénye, hogy az írás mennyire készteti vitára a szakmája képviselőit. A kiegyensúlyozott, mértékadó, a lehetséges szempontok mindegyikét alaposan mérlegelő tanulmányok kevésbé hivatkozottak – mert kevesen találnak rajtuk fogást. Persze ezeket a tanulmányokat is sokan elolvassák, de a hatásuk nem a hivatkozások számában tükröződik.

6.

Be kell vallanunk: e két fiktív monológ mondanivalójának egyikével sem rokonszenvezünk. Mindkettő tartalmaz részigazságokat, de – szerintünk – egyik mellett sem szabad elköteleződnünk. E helyett úgy látjuk: különösen fontos felismerni e két megközelítés korlátait, s így azt, hogy miért nem vállalható fel egyik sem – súlyos önbecsapás nélkül.

Kezdjük a számfetisisztával! Mindenekelőtt azt kell látni: meglehetősen nagy aránytévesztés szükségeltetik ahhoz (és akkor még visszafogottan fogalmaztunk!), hogy egy kutató úgy gondolja, ha egy kollégájánál ötször több a hivatkozása, akkor ötször jobb tudós – ötször okosabb, kompetensebb stb. – nála.

Másodszor, az MTMT és más, számokkal operáló rangsorok érzéketlenek a kutatók episztemikus karakterére. Nem veszik figyelembe, hogy számos kutató igyekszik a témája szakirodalmát naprakészen áttekinteni, érveit és az ellenvetésekre adott válaszait a legvégsőkig csiszolni – vagyis sokáig molyol a készülő tanulmányain. Egyszóval: lassan dolgozik. Csakhogy látni kell: a tudományban a lassúság nem feltétlen hiba, sőt.

Harmadszor: a számfetisiszták vakok arra a szempontra, hogy minden kutatónak jogában áll eldöntenie, kiket tekint a megcélzott olvasóinak, s így azt, hogy milyen fórumokon szeretné publikálni a tanulmányait. Ha valaki a magyar közönséget szeretné megszólítani, mert hazai szakmai diskurzust kíván generálni, vagy mert a saját tevékenységét kultúraközvetítésnek, szintézisalkotásnak vagy ismeretterjesztésnek tekinti, akkor szíve joga, hogy így tegyen. Céljai jelentőségét, értékét és jogosságát a publikációs értékek fényében megkérdőjelezni, és harmad- vagy negyedosztályú kutatónak bélyegezni mélységesen igazságtalan. Magyarán: senki nem írhatja felül egy kutató belső szakmai motivációit és intellektuális igényeit semmilyen rankingre hivatkozva, és főleg nem vonhatja kétségbe a szakértelmét, ha az illető teljesíti, amit vállalt. (És amiről korábban a munkahelyi főnőkével, ha van neki ilyenje, megállapodott.)

Negyedszer: a Q1–Q2-es folyóiratok referáltatási rendszere korántsem elfogulatlan. Gyakran a vakszerencsén múlik, hogy a bírálók közlésre javasolják-e a benyújtott tanulmányt vagy elutasítják. Szomorú és tréfás történetek ezrei (tízezrei) keringenek mind a bírálók melléfogásairól, mind arról, hogy a reménybeli szerzők hogyan keresik a feltételezett referee-k kegyeit; például hogyan hivatkozzák szénné azok tanulmányait. Finoman szólva: messze esik a tudományos kutatás éthoszától, ha egy kutató a feltételezett referee-k meggyőzését tekinti feladatának, nekik és csak nekik akar megfelelni – hosszasan latolgatva, hogyan tehet leginkább kedvükre, csak hogy eggyel gyarapodjon a publikációinak a száma. Ráadásul erősen kétséges, hogy a sztenderd referáltatási gyakorlat valamennyi szakterület számára egyaránt üdvös. Ez az eljárás ugyanis nem a nagyszabású vízióknak és átfogó elképzeléseknek kedvez. Minél szűkebbre szabja egy kutató a témáját, és minél jobban körbebástyázza a kis hatókörű tézisét, annál nagyobbak az esélyei, hogy végül sikerrel jár, és a tanulmánya bekerül egy szakfolyóiratba. A publikációs nyomásból eredő „ügyeskedés” magának a tudomány művelésének sem tesz jót. Ugyan mennyiben segíti a szakmai kommunikációt, ha a kutatók igyekeznek „szétdarabolni”, azaz lehetőleg minél több különböző cikkben előadni az eredményeiket – hogy minél több publikációs hasznot facsarjanak ki egyetlen (megengedjük: izgalmas) gondolatból?

Ötödször: ha egy kutató kizárólag a publikációs értékek maximalizálására törekszik, könnyen arra kényszerülhet, hogy személyes érdeklődését háttérbe szorítva „piaci réseket” keressen. Egyszerűen arról van szó: lényegesen nehezebb olyan témákban Q1–Q2-es folyóiratokban publikálni, melyek a kortárs nemzetközi érdeklődés homlokterében állnak, mint olyan témákban, melyekkel kevesen foglalkoznak. Mármost szerintünk nem helyes, ha valaki arra építi a karrierjét, hogy olyan területeken próbáljon egyre többet publikálni, melyek valójában nem, vagy csak mérsékelten foglalkoztatják. Nem helyes, ha egy kutató tudományos tevékenysége nem belső kognitív igényéből fakad. Őszintén szólva nehéz másképp ítélni: az efféle kutatókat pusztán a nyers karriervágy fűti.

De lássuk, miért nem rokonszenvezünk azzal az attitűddel sem, mely szerint minden további nélkül ignorálhatjuk a számainkat!

Először is, ha egy kutató kizárólag hazai fórumokon publikál, vagy csak kis presztízsű (vagy épp láthatatlan) nemzetközi folyóiratokban, és emiatt nem, vagy csak kevesen idézik a munkáit (mert ez részben tényleg emiatt van!), ugyanakkor az alacsony publikációs értékei ellenére fenn akarja tartani magas episztemikus önbecsülését, akkor az illető nem nagyon tehet mást, mint hogy olyan értékelési szempontokat „alkot” és „érvényesít”, melyek alapján igenis kiválóan teljesít. Így ugyanis elmondhatja: fontos és lényeges dolgokról ír, mindezt színvonalasan teszi, nagyjelentőségű belátásokkal gazdagítva a saját tudományterületét. Egyszóval: olyan privát rankinget eszkábál össze, melynek ő maga az élén áll.

Mármost – és ebben igazat kell adnunk a számfetisisztáknak – az efféle privát rankingek provinciálisak, és lényegesen nagyobb elfogultságot tükröznek, mint a bevett nemzetközi rangsorok.

Ezek a privát-provinciális rankingek jellemzően úgy születnek, hogy az alacsony publikációs értékkel rendelkező kutatók „csapatba verődve” kölcsönösen biztosítják egymást a nagyszerűségükről. Mivel a számaik nem alapozzák meg a magas episztemikus önbecsülésüket, hát a kölcsönös „vállveregetésre” hárul ez a szerep. Mármost e gyakorlat jellemzően együtt jár egyfajta intellektuális és/vagy morális felsőbbrendűségi tudattal: ők mindenki másnál illetékesebbek mindenki más tudományos teljesítményének megítélésében. Ha másoknak jobbak a számaik, mint nekik, akkor – vélik magabiztosan – azok az értékek nyilván manipuláltak. Hőseink egyedül úgy képesek fenntartani magas episztemikus önbecsülésüket, ha episztemikusan leértékelik mások teljesítményét – úgy gondolva a többiekre, mint akik nem észlelik az ő munkásságuk jelentőségét, hiányzik belőlük a képesség, hogy felismerjék az ő megközelítésük eredetiségét, érveik meggyőző erejét és írásaik retorikai újszerűségét. Egyszóval: ők tudják, mi a valódi érték, s mivel nincsenek Q1–Q2-es publikációik, ezért nem ismerik el valódi teljesítményként, ha valaki Q1–Q2-es lapokban publikál; az ilyesmit gúnyosan öncélú karrierhajhászásnak bélyegzik. Ez azonban – szerintünk – épp oly’ vállalhatatlan hübrisz, mint a legtöbb számfetisiztáé.

Mindezzel azt szeretnénk hangsúlyozni: a publikációs értékek igenis mutatnak valamit – nem dezinformatívak. Ha egy kutatónak egyetlen olyan száma sem jó, melyet nem ő maga (vagy a legszűkebb érdekközössége) állapított meg, akkor önkritikára van szükség. Mindent meg kell tennie azért, hogy a helyzet megváltozzon. Nem helyes olyan „háziversenyt rendeznie” saját önkényes szabályokkal, melyből ő kerül ki győztesen. Élesebben fogalmazva: valamilyen számodnak jónak kell lennie – kizárólag rossz számokkal nem megy a dolog. Vagy az írásaidat megjelentető folyóiratnak és/vagy könyvkiadónak valamilyen (nem általad felállított) rangsorban előkelő helyen kell állnia, vagy a hivatkozásaid számának kell kimagaslónak lennie, vagy kiterjedt tanítványi körrel kell büszkélkedned, vagy megbízható kultúraközvetítő és disszeminációs tevékenységet kell folytatnod, vagy szervezői és vezetői munkáddal érdemben elő kell mozdítanod a párbeszédet a szakmán belül és elősegítened a tudományos teljesítmények megszületését. Azt mondani: „noha ezek egyike sem teljesül, de mindez nem is fontos, mert sokan like-olják a facebook-posztjaimat” – mind morálisan, mind intellektuálisan vállalhatatlan.

Másodszor, határozott benyomásunk, hogy a saját privát rankingjükön jól teljesítő, és kizárólag emiatt magas episztemikus önbecsüléssel rendelkező kutatók (jobb híján) előszeretettel gúnyolódnak a publikációs teljesítmény mérésének gondolatán. Ez a sajnos igen elterjedt gyakorlat különösen azokkal a hazai kutatókkal szemben méltatlan, akik nem olyan tehetségesek és/vagy szerencsések, hogy rendszeres szerzői legyenek Q1–Q2-es folyóiratoknak, de minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy hébe-hóba sikerüljön nekik – mivel eredményeiket szeretnék a nemzetközi tudományos közösséggel is megismertetni, nem csupán a hazai kollégáikkal. E kutatók vállalják tanulmányaik gyakori visszautasítását (egy barátunk megfogalmazásával élve: „a szomszédba szaladgálnak pofonért”); esetenként (ha későn kaptak észbe) az ezekből fakadó megpróbáltatásokat idősebb korban szenvedik el; frusztráltak, mert nem érzik magukat jónak, kompetensnek és megfelelően olvasottnak; szenvednek az önbecsülés hiányától, és keserűen konstatálják, hogy árnyék CV-jük, melyben a kudarcaik szerepelnek, fényévekkel gyorsabban gyarapszik, mint a rendes CV-jük, mely a hőstetteiket lajstromozza. Egyszóval az a nem különösebben kellemes meggyőződés keríti őket hatalmába minduntalan, hogy „az élet máshol van” – a sors nem osztott nekik lapot.

Szerintünk e kutatók vergődésére gondolva mutatkozik meg legélesebben a kizárólag a privát rankingjükön brillírozó, a számokat gúnyosan lefitymáló, és az önbecsülésüket csakis a „csapattagok” vállveregetéséből merítő tudósok magatartásának visszataszító mivolta. Ők ugyanis nem próbálkoznak meg azzal, hogy tanulmányt küldjenek rangos nemzetközi lapokba, nem szenvednek a visszautasítások okozta fájdalmas kisebbrendűségi érzéstől, és stallumaikra úgy tesznek szert, hogy joviálisan biztosítják egymást a nagyszerűségükről. Úgy gondoljuk: ez az attitűd a nemzetközi megmérettetést vállaló, és gyakran fájdalmas kudarcot valló kutatók nyílt lenézése.

7.

Milyen tanulságot vonhatnánk le mindebből? Érdi könyvének szellemében csak az alábbi kierkegaardi típusú bölcsességekkel szolgálhatunk. Ha jók a számaid, akkor is légy szerény, ha nem jók a számaid, akkor is légy szerény. Még ha jók is a számaid, ne vond kétségbe, hogy vannak olyan nem számszerűsíthető és rangsorolható szempontok, melyek alapján valaki remek kutatónak számít. Ha pedig rosszak a számaid, ne vond kétségbe, hogy a rangsorok azért elárulnak rólad valamit. Egyszóval: óvakodj mindkét szélsőségtől – ellenkező esetben ugyanis jó eséllyel alaposan eltúlozod a saját jelentőségedet, és becsapod önmagadat!

Utóirat

Érdi Péter könyve hihetetlenül gyorsan bestseller lett. Ez csak részben tudható be annak, hogy a szerző remekül és szórakoztatóan ír. Maga a téma is ludas a sikerben, melynek jelentőségét – reményeink szerint – sikerült megmutatnunk. Arról pedig, hogy a könyv ténylegesen hogyan teljesít a piacon, „beszéljenek az objektív számok”.

Péter Érdi: Ranking. The unwritten rules of the social game we all play. Oxford University Press, 2020

 

Gébert Judit – Tőzsér János

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK