Cecilie Enger A fehér térkép című regényében az első női hajózási vállalkozók történetét dolgozta fel, amelyet saját írói intuícióval, páratlan karakterformáló tehetséggel varázsol szépirodalommá.

Cecilie Engernek nincs könnyű dolga, amikor a kortárs norvég irodalom sztárjai között kell megvetnie a lábát: Jon Fosse, Karl Ove Knausgård, Erlend Loe, Jo Nesbø, Per Petterson… nem kicsit erős mezőny, mondhatnák szlengesen.

És akkor feltűnik e férfiak uralta mezőnyben Cecilie Enger, magyarul először 2015-ben, Anyám ajándékai című regényével – és óriási sikert arat. A művet Norvégiában nívós szakmai díjjal is jutalmazták. Pedig látszólag milyen egyszerű történet! A főhősnő édesanyja nagy gondossággal vezeti évtizedeken át a közeli és távoli családtagoknak, jó barátoknak ajándékozott tárgyak listáját. Ezeket az ajándékfüzeteket is megtalálja lánya, a regény elbeszélője, amikor nekilát felszámolni régi házukat: édesanyja immár az Alzheimer-kór végstádiumában, egy idősotthonban él. Leltárregény? Ha tetszik, igen,

ám a tárgyakon keresztül Cecilie Enger egyszerre ás a lélek, a családtörténet és a nagybetűs történelem mélyére.

A leheletfinoman szőtt, drámai erejű jelenetekben tanúi lehetünk, ahogy a főhősnő egy-egy régi fotóval, tárggyal apró rezdülésekre bírja édesanyja immár élettelen emlékezetét.

A magyar olvasóknak nem kellett soká várniuk a szerző következő regényére, a Lélegezz című lélektani krimire. A műfajmeghatározás persze nem pontos, de a nyugtalanító-fojtó légkör nagyon is adott egy „krimihez”: Enger ezúttal még tovább feszíti az önmagunkkal vívott belső (és kíméletlen) játszmák, csaták, csikicsukik izgalmát. Emeli a tétet: egy emberélet lesz oda egy autóbalesetben, amit akaratlanul okoz a regény főhősnője, egy aneszteziológus. A csavar ott jön, hogy szaktudása alapján akár megmenthetné utasát, ez mégsem sikerül. Az áldozat naplóját magához véve Carla nyomozásba fog, miért történt mindez így. A regény lépten-nyomon visszatérő motívuma a levegővétel:

a lélegzet fenntartása és szabályozása a középkorú főhősnő sorsának metaforájává válik, amiképp az olvasó is lélegzetvisszafojtva koncentrál a kifejletre.

Harmadik, magyar nyelven megjelent regényében, A fehér térképben Enger merészet lép: a történetet a 19. századba helyezi, apró norvég településeken járunk, abban az időszakban, amikor lassú virágzásnak indulnak Európa ezen északi szegletei. A történet főhőse, Bertha, fiatal, zárkózott lány, aki épp saját lábára áll egy bányászvárosban. Új lakhelyén szoros barátságba kerül Hannával, a nála jóval határozottabb, titokzatos fiatal nővel, aki az első pillanattól elbűvöli Berthát kívülállásával, lázadó gondolkodásával. Az barátságnál mélyebbé érlelődő kapcsolatuk sokaknak szemet szúr a merev társadalmi viszonyok között, és cseppet sem értékelik e nők törekvéseit. Hát még, amikor Bertha és Hanna úgy döntenek, valami nagy dologba vágják a fejszéjüket.

A regény természetesen sokkal több, mint egy múltba helyezett „leszbikus szerelem” boncolgatása. Alapja valós: Enger az első női hajózási vállalkozók történetét dolgozta fel, amelyet saját írói intuícióval, páratlan karakterformáló tehetséggel varázsol szépirodalommá. Mélyen átélhető női sorstörténet A fehér térkép: a társadalmi átalakulásnak azokat a pillanatait ragadja meg, amikor még erősebb a hagyomány, mint a megújulás szelleme, de már feltűnnek olyan bátor, hétköznapi hősök a horizonton, mint Bertha és Hanna.

Nehéz nem látni a párhuzamot Cecilie Enger pályájával, aki hihetetlen merészen, ám minden harsány gesztus nélkül hajózott be a norvég irodalom zömmel férfiak uralta fehér térképére. Hamarosan érkezik új regénye, és ahogy az eddigieket is, Petrikovics Edit kitűnő fordításában olvashatjuk majd.