Ha az Esti mesék lázadó lányoknak című „mesekönyvnek” van norvég változata, biztosan szerepel benne BerthaTorgersen és Hanna Brummenæs története. Ők voltak ugyanis az első norvég, női hajótulajdonosok (mármint olyan nők, akik a saját tőkéjükből vásároltak és nem örökölték a hajókat), akik hajótársaságot alapítottak és tengeri kereskedelemmel foglalkoztak. Mindez a 20. század legelején történt, kettejük története azonban sokkal korábbra nyúlik vissza.
A fülszöveg elolvasása után én valamiért teljesen meg voltam győződve, hogy a két nő egy adott ponton vízre száll, de nem tették. Tulajdonképpen teljesen logikusan: miért is kéne a tulajdonosoknak hajózniuk? Életük enélkül is elég regényes, Enger pedig nagyon érzékenyen festi meg a két nő karakterét és még inkább a világét, ami körülveszi őket. Jó volt belelátni a korabeli norvég kis- és nagyvárosi életbe, amelyet áthat a modernizáció megannyi vívmánya (géppel varrt ruhák és rohamosan fejlődő ipari városok), ugyanakkor foglyul is ejt a maradiság és a (kis)közösségek íratlan szabályrendszere. A „normálistól” eltérni még mindig őrült nehéz. Mondjuk, mikor nem az?

Ez a két nő viszont volt elég bátor ahhoz, hogy a saját útját járja, ezen az úton pedig nagyon szépen vezet végig minket Enger. Az eseményeket végig Bertha szemszögéből látjuk, és ő az, aki a legnagyobb fejlődésen megy keresztül. A hajótársaságos részre viszonylag sokat kell várni (kb.a regény kétharmada után érünk csak el oda), de ahogy a mondás is tartja, néha az út fontosabb, mint a végállomás. Igaz ez nagyon erre a regényre is. Amit nagyon szerettem benne, hogy Enger úgy fest húsvér karaktereket (és ábrázolja a korabeli társadalmat), hogy közben abszolút tiszteletben tartja a tudható tényeket.