A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

A cselekmény nagy része a délnyugat-norvégiai Haugesund kikötővárosban játszódik. Az egyes szám harmadik személyű narráció a kronologikus sorrendben rögzített eseményeket Bertha Torgersen szemével láttatja. A könyv három részre, azon belül összesen 42 fejezetre oszlik. A leghosszabb, a szöveg kétharmadát kitevő első rész kettejük megismerkedését és lassú egymásra találását mutatja be. A második részben már a hajótársaság közös vezetését látjuk, annak minden kockázatával és felelősségével. Az utolsó rész az öregkorukba enged egy rövid bepillantást.

Bertha Torgersen hamar félárva lesz, anyja a húga születésekor a csecsemővel együtt halt meg. A család meglehetősen szűkösen él, és Bertha, noha alig tud úszni, a tengerre vágyik. Nagyon fiatalon, egy üzletben dolgozva ismeri meg a nála pár évvel idősebb, különc megjelenésű, és az eladáshoz remekül értő Hannát, aki magabiztosságával és hozzáértésével azonnal mély benyomást tesz rá.

Ez az a korszak, amikor a nőemancipáció első jelei már látszanak: a nők egy része otthonon kívüli munkát vállal, önállóan dolgozik, és saját jövedelmet szerez. Így (noha, mint a kislány Berthának is feltűnik, kevesebbet keresnek, illetve csak a kevesebbet fizető munkákhoz juthatnak hozzá) nem a korai férjhez menés lesz a nők egyetlen útja. A kényszer enyhülése megijeszti a férfiasságukban bizonytalan férfiakat. Többször szembesülünk a szövegben a nemek „összekeveredése” miatt jajongó diskurzussal, amely nemcsak az úgynevezett egyszerű embereknek, hanem az újság­íróknak, prédikátoroknak, orvosoknak, politikusoknak is sajátjuk. E „zavar” egy ijesztő megnyilvánulása a nemek szerint szigorúan elkülönülő öltözködési szabályok áthágása, holott a renitensek ekkor még csak kabátot, inget és kalapot öltenek, nadrágos nőkről ekkor még szó sincs. (Legfeljebb a négy fal között.) Hanna azonban a haját is rövidre vágatja, sőt dohányzik is. Bertha és Hanna számára azonban – egy olyan férfi segítségével, aki képes a tehetségükre helyezni a hangsúlyt – megnyílik az önfeláldozó feleségszerep és a megkeseredett vénkisasszonylét helyett egy harmadik út.

Időnként szó esik ekkoriban ugyan nőkről, akik ilyen vagy olyan okból nem mennek férjhez, de csak gúnnyal: „Nem is nők ezek!”, „Tom néni”, „férfinő”. A szöveg szemléletesen bemutatja, hogy milyen sztereotípiák keringtek az autonómiára vágyó nőkről, illetve a nőies viselkedést, mozgást, öltözködést követni nem akaró vagy nem tudó nőkről. A homofób gyűlölet-bűncselekmények azonban, ahogy az eseményekből is kiderül, ekkor még szinte kizárólag a „tévúton” járó férfiakra irányultak. A leszbikus nők viszonylagos biztonságban voltak a letartóztatással, illetve a fizikai erőszakkal szemben (voltak olyan országok, ahol a törvény csak a férfiak kapcsolatát büntette, a nőkre ilyen szempontból ki sem tértek). A láthatatlanságnak azonban a hátrányai is megjelennek: Bertha, mivel azt sem tudja, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, nagyon lassan és nehezen jut el vágyai felismeréséhez. Miután azonban Hannával egymásra találnak, többé nem tétovázik. Egyedül a lelepleződéstől tart, de erre nem kerül sor: két tiszteletre méltó, férjezetlen asszony együttélése elfogadott ebben a korban (sőt az egyedüllét számított volna erkölcstelenebbnek!), azt pedig, úgy tűnik, alig feltételezi bárki, hogy a kapcsolat nem plátói. A kettejük ágya közötti éjjeliszekrény elég szimbolikus: kapcsolatukat megélhetik, de nem vállalhatják.

A főszereplők kétszeresen is határsértők: visszautasítják a passzív, másodlagos, gondoskodó-kiszolgáló női szerepet, egyúttal letérnek a heteronormativitás útjáról is. Az előbbivel, ha nem is egyöntetűen, de elfogadásra lelnek. A 20. század elejére egyre nagyobb teret nyernek a feminista eszmék, így sokan még ünneplik is az egész Európában első és kivételes hajótulajdonos nőket. A könyv címe is erre utal: Bertha és Hanna olyannyira új és addig ismeretlen tájakra merészkedtek, hogy a térképtől sem remélhetnek iránymutatást.

A munkások, ha haragszanak is a szigorú főnökként viselkedő Hannára, mégiscsak tudomásul veszik a helyzetet, hiszen a megélhetésük függ ellenszenves felettesüktől. A vajszívűbb Bertha inkább a könyvelésben, mintsem az alkalmazottak regulázásában jeleskedik, remekül kiegészítik egymást. A keserű kérdés viszont adott: „Akkor is pukedliztek és kalapot emeltek volna, ha tudják, hogy Brummenæs & Torgersen egyéb módon is összetartozik?” Bertha még az orvosi szaklapokban is a „homofilokról” olvas, szembesül azzal, hogy a láthatóság egyúttal az ellenséges indulatokat is növeli. (Norvégiában csak 1971-ben dekriminalizálták a homoszexualitást, Magyarországon tíz évvel korábban.)

Berthát végül a haldokló Hanna ágya mellett látjuk. Még tizenkét évet élt egyedül, s a közös sírjukba temették. A könyv fő tanulsága, hogy LMBTQ-emberek mindig is léteztek, függetlenül attól, hogy a tudomány mit állított, hogy a sajtó mennyit és milyen hangnemben írt róluk, hogy a jog milyen büntetést, az egyház pedig milyen pokolbeli szenvedéseket helyezett kilátásba számukra. Még szexedukáció sem volt, de ezek az emberek mégis önmagukra ébredtek, megtalálták egymást, és ösztönösen felfedezték a testi és lelki összekapcsolódás módjait. Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs gazdag, tartalmas életének a Fehér térkép méltó emléket állít.