Az idehaza sem teljesen ismeretlen norvég Cecilie Enger már régóta rajta volt a várólistámon, így amikor megtudtam, hogy a tavalyi év végén megjelent tőle a Typotex kiadónál a legújabb kötete, A fehér térkép, úgy döntöttem, amint lehetőségem lesz, mindenképpen sort kerítek rá. Ez a döntésem semmiképpen sem volt rossz, hiszen bár ez a vékonyka kötet nem váltotta meg a világot, de így is egy jó és nyugodt szívvel ajánlható művet ismerhettem meg benne.

Enger egy idehaza totálisan ismeretlen párt, Hanna Brummenæst és Bertha Torgersent tette meg a jobbára a 19-20. század fordulóján játszódó regénye főhőseinek, akik a maguk korában arról lettek közismertek, hogy ők voltak Norvégia első hajótulajdonos-női. Érdemi feljegyzés viszont alig akadt az életükről, így alakjuk kitűnő táptalajul szolgált egy, a feminizmust és a másság elfogadását / el nem fogadását középpontba állító történelmi regényhez, melynek középpontjában a páros csöndesebb, visszahúzódóbb, ám éppen emiatt sokkal radikálisabb változáson áteső tagja, Bertha áll.

„Mintha már maga a szó is, hajótulajdonos-nő, önmagában képtelenség volna. Egy szó, ami nem is létezett.”

Bertha életét kora gyerekkorától követjük nyomon ebben a hagyományos és bármiféle posztmodern trükköt nélkülöző regényben, így szép ívet járhatunk be, míg eljutunk a teljeséggel hagyományos felnőtt életet (férj, gyerek, háztartásvezetés) elképzelő kamasztól, a sokak szemében meglehetősen férfias Hannához egyre inkább vonzódó és a szokásokat már csendben megkérdőjelező fiatal lányon át egy olyan nőig, aki előbb – a másságát gondosan titkolva – jövedelmező ruhaboltot vezet, majd „vénkisasszonytársával” mindenkit megdöbbentve belevág a tengeri szállítmányozásba is.

Az történet végig igen lassú és visszafogott, mentes minden regényszerű fordulattól, és az írónő talán éppen emiatt tudja olyan jól bemutatni a szinte pillanatok alatt meggazdagodó Norvégiát, és a lassan-lassan változni kész társadalmat (már lehet a női egyenjogúságról beszélni vagy a nőknek kisebb „nőies” profilú üzleteket vezetni, illetve már felvetődik az is, hogy nem csak heteroszexuálisok léteznek a világon), valamint a két nő évtizedeken átívelő kapcsolatát.

Cecilie Enger szűk háromszázoldalas művét, A fehér térképet elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik a hagyományos stílusú, lassan és csendesen építkező regényeket, illetve azoknak, akik szeretnének egy szép és visszafogott szerelmes történetet olvasni két hányatott sorsú skandináv asszonyról, akik a maguk módján – oly sok sorstársukhoz hasonlóan – kitaposták az utat a női egyenjogúság felé.