A pasas nem ürgét jár önteni a Harvardra

Előhang Azoknak, akiket ilyesmik érdekelnek, a Typotex egyik igazi 2006-os csemegéje: Steven Pinker: A nyelvi ösztön. (Hogyan hozza létre az emberi elme a nyelvet?) A „Test és lélek” sorozat második kiadású darabja (kiváló Typotex-fordítás, neveket megnézni a könyvekben!), javított változat. Sebaj, őrület, megint, közel 500 oldal egy ilyen témáról, úgy, hogy 1./ lebilincselő megint, 2./ lapozgató lexikonnak is használható. Nyelvtípusok és gondolkodásmódok, tájak és nyelvek, lelkek és szavak stb. Nekem főleg pikáns, mert nem az, hogy 1947 táján nyelvi ösztönöm tarthatott itt, hogy nem mentem nevelőszülőkhöz Hollandiába, és 1961 táján csakígy, hogy nem szereztem útlevelet, nem mentem szőlőmunkásnak a Rajna vidékére, hanem… Kinek öröm, kinek (néha nekem is, de csak nagy néha) bánat. Nem, a nyelvi ösztönről írt Pinker-könyvben még a magam esetével is találkozom érintőlegesen: a nyelvi idegenkedés! Életünk annyira áthat minket, írással foglalkozókat, hogy majdnem azt mondhatnám, szekundérül is ragaszkodunk! Sőt. Amit a mi nyelvünkön, nyelvszerkezetünkben így, ilyen struktúraszemlélettel mondanak (mondunk), az csak úgy elemi. Nyilvánvaló, egy globalizált világban ez furcsa kijelentés. De ugyanúgy nem nacionalizmus, ahogy a nyelvek gyökerei sem nacionálisak. Hanem a világ egységének a világpermutáció a maga tökéletes megfelelője. Hogy pedig az egységben a merő meredek eltéréseket, hajmeresztő (bizonyított vagy sejtett) „eredeteket” Pinker így ki tudja mutatni, bravúr. Higgyük el, ez a mű, akár más témakörben volt a Bölcsek a bölcsőben, tömör remeklés.

Ismétlem, kézikönyvnek ajánlom. S ez a legtöbb, amit különben egybefüggő munkáról dicséretül mondani lehet…

Véleményem szerint a neurológia és a lingvisztika szivárványhídját építette fel Pinker lenyűgöző és zseniális könyvében. Melyben állva hagyja Naom Chhomskyt, Saussure-t. s a tribünön integet a befutónak a lexémákkal, és azok rendszerével nehezen bírkozó Wittgenstein. S a hermeneutika és a deskripció közti trambulinon a homályos nyelvteremtő Heidegger, aki még sokat köszönhet Lukács György történelem és osztálytudat c. művének, amelyben a bölcs mester épp a generatív grammatika megszokott szabályait rúgja fel a reá jellemző, Babits által joggal megbírált deskripcióval, amit a kávéházban (Kapcarongy)Rajkó Félix és Timur Link csak úgy emleget: a londoni köd.(lásd: Nyugat). Na most hagyjuk a neurolingvisztikai hablatyolást, melyet az emberhülyítésnek is nehezen nevezhető biztosítási ügynökök számára találtak ki, mert az mégiscsak csodálatos, hogy a magyar Lukács Ágnes és Pléh Csaba is Pinker útján lódult meg.

A szabályokkal kapcsolatos vitákban különleges új szempontokat eredményezett Pinker és iskolájának felfogása. Pinkerék tulajdonképpen egy olyan megoldást javasolnak az értelem és struktúra nélküli hálózatok és a szabályok kettősségének kezelésére, amely szerint a nyelv világában és a nyelv mentális reprezentációjában is vannak szabályok, és vannak kivételek is. A szabályok és kivételek két eltérő mentális rendszerhez és az idegrendszeri reprezentációhoz is kapcsolódnak. Pinker maga (1991, 1999) számos viselkedéses érvet sorolt fel arra, hogy a szabályos és szabálytalan alakok (a learned és a went típusú múlt időkre kell itt mindig gondolni) eltérően viselkednek. Szabályos alakoknál a morfológiai értelemben levezetett alak, például a múlt idejű vagy a többes számú alak mentális kezelése (felismerése vagy megértése) úgy történik, hogy a szuffixumos formát összekapcsoljuk a tővel. Ez megjelenik például abban, hogy a szabályos alaktanú szó kiolvasási ideje a szó összes alakjának összegzett gyakoriságától függ. Vagyis ha azt olvassuk, hogy learned, ez facilitálja annak a szónak a kiolvasását, hogy learn. A kísérleti eredmények szerint nem így van ez a rendhagyó alakoknál. Ezeknél nincsen facilitáció arról az alakról, hogy went, ahhoz az alakhoz, hogy go, és a went kiolvasása nem függ a go különböző alakjainak gyakoriságától. Ennek megfelelően Pinker és munkatársai (Pinker 1991; Pinker és Prince 1994; Marcus et al. 1995) olyan felfogást alakítottak ki, amely szerint szabályos alakoknál a közös tőhöz férünk hozzá, és mintegy derivációs módon, a levezetést megfordítva járunk el. Szabálytalan alakoknál viszont a múlt idejű és a jelen idejű alak például külön tárolódna. Clahsen (2000), valamint Marcus (1998) számos adatot sorol fel amellett, hogy mindez például a németben a többes számra is érvényes, s akkor is, ha a rendhagyó alak nem feltétlenül a gyakoribb. Ravaszabb viselkedési mutatókat használva, például értelmetlen szóalakok többes számú alakjait létrehozva ez a magyarban is kimutatható. Lukács Ágnes (1999, 2001; Lukács és Pléh 1999) kísérletei kimutatták, hogy előfeszítési helyzetekben a “priming hatás” jellegzetesebb a “szabályos” alaknak megfelelő produktív tőtípusoknál a magyarban (lásd a kötetünkben is).

A teljes képhez Pinker és követőinek modelljében hozzátartozik egy neuropatológiai elképzelés is. A szabályos és szabálytalan alakok közt kettős disszociációs elv érvényesül. Elülső sérült afáziásoknak jellegzetes nehézségeik vannak szabályos alakok létrehozásával, különösebb nehézségeket nem mutatnának azonban szabálytalan alakoknál, mert a feltevés szerint ezeket egyszerűen emlékezetükben tárolnák. Marslen-Wilson és Tyler (1997) agrammatikus afáziásoknál mutatta ki, hogy az előfeszítési hatás szabályos alakoknál (jumped-jump) nincs jelen, míg szabálytalanoknál megvan. A kivételes alakokat ugyanis feltehetően lexikailag tárolják (found-find). Sőt, mint Ullmann és munkatársai (1999) kimutatták, a szabályos alakok képzése motoros afáziások mellett Parkinson-kóros betegeknél is sérült, míg a szabálytalanoké Alzheimer-kórosoknál és hátsó, szókeresési zavarokat mutató afáziásoknál is. Ez szerintük alátámasztja, hogy a valódi disszociáció itt a deklaratív memória (ennek része a mentális szótár is) és a nyelvtani szabályokat is magában foglaló procedurális rendszer között van.

Pinker elképzelése fejlődési disszociációkat is hangsúlyoz. Eszerint a specifikus nyelvfejlődési zavarban szenvedő (SLI) gyermekeknél a szabályok kibontakoztatása sérül, ezért ők a szabályos alakokat is pusztán asszociatív tanulás révén tudnák megtanulni; ugyanakkora esélyük van arra, hogy jól mondják azt: went, mint azt: learned. A Williams-szindrómás gyermekeknél viszont az aszszociatív emlékezeti rendszer sérülne. Náluk nem lenne gond a szabályos alakok elsajátítása, de gond volna a szabálytalanoké, s jellemzőbb volna rájuk a szabályos alakok képzési elveiből kiinduló túláltalánosítás a szabálytalanok esetére is. Magyar adatok (Lukács et al. 2001) alapján ez érvényes a magyar Williams-szindrómásoknál is, a hatás azonban náluk is életkor- és szógyakoriság-függő (Pléh és Lukács 2002). Pinker (1991, 1999) és követőinek elképzelése mindehhez egy olyan feldolgozási disszociációt kapcsolt hozzá, amely szerint a szabályos alakok feldolgozása éppen a szabálybemenetek szabályozása révén analitikus, míg a szabálytalanoké egészleges. (Vegyük észre, hogy itt végig morfológiai folyamatokról van szó.) Clahsen (1999) újabb felfogása ezt egy kicsit módosítja, a kettősséget a Chomsky-féle nyelvészet újabb fordulatainak megfelelően mint grammatikai és lexikai folyamatok kettősségét fogja fel. A szabálytalan alakok a deklaratív memória és a lexikon, a szótár közti bensőséges kapcsolatot mutatnák a nyelvi teljesítményben, a szabályosak, pedig a grammatikai kibontakozást a procedurális rendszer érésének megfelelően. Mindez tehát most már nem a grammatikát és a konnekcionista hálózatokat állítaná szembe, mint Pinker (1991) kiinduló koncepciója, hanem a grammatika két komponensének szembeállítása, ami a nyelvelméletet illeti, újfent egy egységes nyelvtanközpontú felfogásban jelenne tehát meg.

Ez a grammatikai modell neurológiai értelmezését a procedurális és deklaratív folyamatok kettősségében kapná meg, ami konceptuális szempontból érdekes fejlemény. Arra utal ugyanis, hogy az idegtudományi adatok értelmezése is elvezet a tudni mit és tudni, hogyan jellegű tudások megkülönböztetéséhez, tehát éppen azt veti fel, hogy ezek talán kétféle idegrendszeri szerveződéshez kapcsolódnak. A mai emlékezetkutatásban számos javaslat szerint tudni hogyan jellegű tudásunk inkább az elülső agyi területekhez kapcsolódik, míg a tudni mit jellegű tudásunk inkább a hátsó és fali lebenyi területekhez. Lehet, hogy a kettős disszociációs elméletekben talált eltérések a grammatikai vagy szabály alapú és a lexikai folyamatok között valójában a tudni mit és a tudni hogyan jellegű tudások eltérésének feleltethető meg. Korántsem triviális azonban, hogyan is végezzük el ezt a megfeleltetést. Lehet, hogy a nyelvi képesség szerveződését kell újragondolnunk ennek a már hagyományossá vált filozófiai megkülönböztetésnek (mely Ryle eredetileg 1949-es könyvéből származik) újragondolásával.

Még ez az elegáns kettős modell is érintetlenül hagyja azonban azt a kérdést, hogy valójában mi is a szabályok idegrendszeri specificitása. Az adott válasz szerint a szabályok valóban máshol helyezkednének el, mint az elemek (procedurális versus deklaratív rendszer). Jaeger és munkatársai (1996) PET-felvételekkel megpróbálták ezt igazolni. Szabályos és szabálytalan múlt idejű alakok képzését vizsgálták angol anyanyelvű egészséges személyeknél, s azt találták, hogy a Broca-terület mindig aktív, akár a go–went, akár a learn–learned képzésről van szó. Vannak azonban területek, amelyek szabálytalan alakoknál aktívak csak. Ilyenek bizonyos temporális és orbitofrontális területek. Az eredmény értelmezésük szerint – és Clahsen (1999) szerint is – a kettős rendszert támasztja alá. Szabálytalan alakoknál emlékezeti előhívásra van szükség (ez lenne a temporális területek fokozott aktivitásának értelmezése), és ezzel együtt a szabályos képzés legátlására, míg szabályos alakoknál pusztán a nyelvtanért felelős Broca-terület lenne aktív. Vagyis mindez beilleszkedne a fent említett procedurális-deklaratív szembeállításba. A dolgozat számos vitát váltott ki.

Mindenesetre ezek a mai idegtudományi kutatások megkérdőjelezik azt az egyszerű elképzelést, mely a nyelv mentális leképezését mindenütt a szabályok uralmával intézte volna el.

http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b52/ch03s01s05....

Fontosabb könyvei

Pinker, S. (1984) Language Learnability and Language Development. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Pinker, S. (1989) Learnability and Cognition: The Acquisition of Argument Structure. Cambridge, MA: MIT Press/Bradford Books.

Pinker, S. (1994) The Language Instinct. New York: HarperCollins.

Pinker, S. (1997) How the Mind Works. New York: Norton

Pinker, S. (1999) Words and Rules: The Ingredients of Language. New York: HarperCollins.

Pinker, S. (2002) The Blank Slate: The Modern Denial of Human Nature. New York: Viking.

Pinker, S. (2005) Hotheads (Excerpt from How the Mind Works). London: Penguin Books.

Pinker, S. (2007) The Stuff of Thought: Language as a Window into Human Nature. New York: Viking.

Magyarul megjelent könyvek

Pinker, S. (1994). A nyelvi ösztön. Budapest: Typotex, 1999.

Steven Pinker, A nyelvi ösztön (Hogyan hozza létre az elme a nyelvet?), ford. Bocz András, Budapest, Typotex, 2006, ISBN 963-9664-04-9 – 2., jav. kiad.

Pinker, S. (1997). Hogyan működik az elme. Budapest: Osiris, 2002.

A cikk az alábbi oldalakon is olvasható:

http://sznoberia.blogter.hu./?post_id=291563

http://www.szolnokinaplo.hu/node/3437