Mint minden tudomány, így a nyelvtudomány élete is tele van anekdotákkal és álvitákkal. A nyelvtudományban - érthetetlenül - szemben áll a formalizmus és a funkcionalizmus (a belső és a külső nyelvtudomány), folyik a szintaxis kontra szemantika kontra pragmatika, illetve a feladata-e a nyelvművelés a nyelvtudománynak álvita, talán csak a megégetés maradt el (idáig).
Steven Pinker a nyelvtudomány és a pszichológia határterületén szerveződő, alig negyvenéves magatartástudomány jegyében a megértést keresve összegzi az ezredvégi nyelvtudományi reneszánsz megannyi kérdését. Miért van több nyelv, amikor egy Mars-lakó számára nyilvánvalóan egy nyelvnek nézne ki az emberi nyelv? Hogyan tanul meg a gyermek beszélni, miért nehéz később az idegennyelv-tanulás? Miért tudjuk sokszor előre, hogy mit is mond a másik? Meghatározza-e a nyelv a gondolkodást? Mindezt nem kulturális, történelmi fejlődésnek tekinti, hanem ösztönnek, az emberi agy elkülönült részében lakozó készségének. De nem maradhat el a kulturális hozadék sem: lehet-e, szabad-e a nyelvhasználatot befolyásolni?
A chomskyánizmus (generatív grammatika) talaján álló Pinker (ugyanazon az egyetemen dolgozik, mint a világhírű nyelvész, Chomsky) nem dogmatikus, hanem újraolvasó chomskyánus válaszokat ad a nyelv és agyunk működésére. Igen, velünk születik a "program" (bennünk van az ösztön) a nyelv elsajátítására, s ez később "ellustul", ezért tanulunk nehezebben idegen nyelvet, lesz akcentusunk. Azt is mondhatnánk, nemcsak hardverrel, hanem szoftverrel jövünk a világra... A világ valamennyi nyelve ugyanolyan "szimbólummanipuláló gépezettel" működik. Különösen érdekesek megjegyzései a grammatikai génekről (amelyek, a nyelvben lévő örökletes variációkat hordozzák).
A nyelvi beavatkozásról (magyar terminológiával leginkább: nyelvművelésről) nincs jó véleménnyel. Ironikusan szófigyelőknek, Jeremiásoknak, szórakoztatóknak és bölcseknek nevezi a nyelvművelőket, s óv attól, hogy túlzottan komolyan vegyék őket. A könyvében megmutatkozó "Hagyd békén a nyelvet!"-elvnek azért mintha ellentmondani látszana a nyelvhalálról festett víziója. A világ 6-8000 (a nyelvészek más része szerint 3000) nyelvéből csak mintegy 600 van biztonságban. A nyelvek kipusztulása emlékeztet az állatok és a növények kipusztulására. Fölteszi a kérdést: gondoljuk el, milyen torz lenne a kép, ha egyedül csak az angol nyelv létezne a nyelvi ösztön tanulmányozására? Együttérző a válasza, de nem emlékeztet az ökológiai jóslatokra: "a nyelvek a faj történetét és földrajzát követik nyomon, és egy nyelv kihalása ... olyan lehet, mint egy történelmi dokumentumokkal teli könyvtár leégése, vagy egy törzs utolsó fajának kihalása". Legföljebb eggyel több lesz a múzeumi tárgy.
