Azoknak, akiket ilyesmik érdekelnek, a Typotex egyik igazi 2006-os csemegéje: Steven Pinker: A nyelvi ösztön. (Hogyan hozza létre az emberi elme a nyelvet?) A „Test és lélek” sorozat második kiadású darabja (kiváló Typotex-fordítás, neveket megnézni a könyvekben!), javított változat. Sebaj, őrület, megint, közel 500 oldal egy ilyen témáról, úgy, hogy 1./ lebilincselő megint, 2./ lapozgató lexikonnak is használható. Nyelvtípusok és gondolkodásmódok, tájak és nyelvek, lelkek és szavak stb. Nekem főleg pikáns, mert nem az, hogy 1947 táján nyelvi ösztönöm tarthatott itt, hogy nem mentem nevelőszülőkhöz Hollandiába, és 1961 táján csakígy, hogy nem szereztem útlevelet, nem mentem szőlőmunkásnak a Rajna vidékére, hanem… Kinek öröm, kinek (néha nekem is, de csak nagy néha) bánat. Nem, a nyelvi ösztönről írt Pinker-könyvben még a magam esetével is találkozom érintőlegesen: a nyelvi idegenkedés! Életünk annyira áthat minket, írással foglalkozókat, hogy majdnem azt mondhatnám, szekundérül is ragaszkodunk! Sőt. Amit a mi nyelvünkön, nyelvszerkezetünkben így, ilyen struktúraszemlélettel mondanak (mondunk), az csak úgy elemi. Nyilvánvaló, egy globalizált világban ez furcsa kijelentés. De ugyanúgy nem nacionalizmus, ahogy a nyelvek gyökerei sem nacionálisak. Hanem a világ egységének a világpermutáció a maga tökéletes megfelelője. Hogy pedig az egységben a merő meredek eltéréseket, hajmeresztő (bizonyított vagy sejtett) „eredeteket” Pinker így ki tudja mutatni, bravúr. Higgyük el, ez a mű, akár más témakörben volt a Bölcsek a bölcsőben, tömör remeklés.

Ismétlem, kézikönyvnek ajánlom. S ez a legtöbb, amit különben egybefüggő munkáról dicséretül mondani lehet…