„Még soha nem találkoztam olyan emberrel, akit ne érdekelne a nyelv", írja könyvének első mondatában Steven Pinker, majd pedig annak megmagyarázására vállalkozik, hogy miként hozza létre az elme a nyelvet: hogy miféle biológiai alapokon nyugszik minden emberi nyelv.

A valóságban azonban jóval többről is van itt szó: amikor Albert A. Michelson jó száz évvel ezelőtt, 1894-ben kijelentette, hogy a fizikával (illetve a természettudományokkal kapcsolatban általában) minden megismerésre érdemes törvényt felfedeztünk már, „és a jövőbeni kutatások csak a hatodik tizedesjegy értéket fogják módosítani", akkor egyben arra a kérdésre is válaszolni próbált, hogy milyen lesz a jövő tudománya. És amennyire biztosak lehetünk abban, hogy Michelsonnak nem volt igaza, ugyanannyira biztosnak látszik az is, hogy a jövőben a különböző, egyelőre még egymástól többé-kevésbé élesen elkülönülő tudományok közötti határok is el fognak mosódni - egészen úgy, ahogyan ez Pinker könyvében is nyomon követhető, amelyben többek között a biológia, a pszichológia és a nyelvészet kerül egymás mellé, és mely szerint az embernek nem csupán valamiféle kognitív képessége van egy nyelv elsajátítására, hanem léteznie kell egyfajta genetikailag megalapozott és specifikusan a nyelvre vonatkozó ösztönnek is. Ezért gondolhatjuk Chomsky nyomán, hogy „egy marslakó szemszögéből minden ember ugyanazt a nyelvet beszéli... [és] hogy kivétel nélkül ugyanaz a szimbólum manipuláló gépezet húzódik meg a világ nyelvei mögött". Vagyis a nyelv akár biológia, méghozzá akár humán biológia részének is tekinthető, a nyelvészetnek pedig ebben az értelemben az evolúcióelmélethez is köze van.

Ez persze annak az 1920-as évek óta széles körben elterjedt Standard Társadalomtudományi Modellnek az elutasítását jelenti, mely szerint „míg az állatokat szigorúan szabályozza biológiájuk, [addig] az emberi viselkedést a kultúra határozza meg... [és] az embergyerekek csupán néhány tanulási reflexszel és a tanulás képességével születnek". De a megoldást Pinkernél nem is ennek a felfogásnak az ellentéte, vagyis nem is a biológiai determinizmus jelenti. A nyelvi ösztön esetében szerinte leginkább valamiféle „adaptált kommunikációs modulokra" kell gondolnunk, nem pedig holmi „üres palatáblára, formálható viaszdarabra" vagy éppen előre megírt hanglemezre, ami csak a beléje karcolt dallamot játssza le. Sem az egyik szélsőségesen egyszerűsítő álláspont nem fogadható el, sem pedig a másik - és ez persze nem csupán a nyelvi ösztönnel kapcsolatban igaz.