A Test és lélek sorozatban jelent meg Steven Pinker professzornak, a Center for Cognitive Neuroscience (Massachusetts Institute of Technology) igazgatójának az emberi nyelvről szóló könyve, mely a népszerű tudományos irodalom kedvelői, de a nyelvészet különböző ágaival foglalkozó szakemberek, s persze nem utolsósorban a magyartanárok, egyáltalában a nyelvtanárok számára hallatlanul érdekes, izgalmas olvasmány lehet.
Ahogy a szerző megjegyzi, a nyelv tanulmányozása nagyszerű intellektuális izgalmat nyújt.
Pinker szerint, aki megismerés-tudománnyal foglalkozó tudós, a nyelv a humán biológia része, vagyis egy ösztön. (Ezt egyébként először Darwin fogalmazta meg.) Van egy komplex, univerzális nyelv, amely „nem csupán valamilyen kulturális találmány, hanem egy speciális nyelvi ösztön terméke.” A földlakók – eltekintve a kölcsönösen érthetetlen szókincstől – egyetlen közös nyelvet beszélnek – olvashatjuk a Bábel tornya című fejezetben. Egyetlen univerzális mentális nyelv van, az emberi elme ezen a mentális nyelven gondolkodik. A nyelv vizsgálata pedig végső soron azért fontos a kutató számára, mert ez az elme leghozzáférhetőbb eleme.
A megismerés-tudomány a pszichológia, a számítástudomány, a nyelvészet, a filozófia és a neurobiológia eszközeinek felhasználásával próbál magyarázatot adni az emberi intelligencia működésére – írja a szerző. Ennek megfelelően alaptézisének alátámasztására a nyelvészet mellett számos tudományterületre vezeti el olvasóit. Érzékletes, elgondolkodtató és – ne féljünk a kifejezéstől – szórakoztató példákkal támasztja alá bizonyítékait, ez vonatkozik különösen azokra az esetekre, amikor „tudományos” álfelfedezéseket, „tudományos” babonákat szed ízekre, és semmisít meg.
Ha létezik a nyelvi ösztön, akkor annak valahol az agyban kell lakoznia – mondja Pinker, és hallatlanul izgalmas „neuromitológiai nyomozásba fog”. Még csak a nyelvtani gén megközelítésénél tartunk, ismeri el, de hozzáteszi, „a következő néhány évben” várhatóan sok érdekes felfedezésről olvashatunk majd a nyelv neurológiájáról és genetikájáról.
E gondolatgazdag, vitatkozó kedvű, az „ábrándos spekulációkat” kíméletlenül visszautasító műről remélhetőleg alapos elemzések is szólnak majd szakfolyóiratokban. Itt már csak az a kötelességünk marad, hogy dicsérjük Bócz András fordítói teljesítményét, aki a Nyelvi ítészek című fejezetben szükségszerűen Steven Pinker alkotótársává lép elő, amikor is az előíró szabályok magyar példatárából sorakoztatja fel a közkeletű tévhiteket és babonákat, s igencsak meggyőzően, bár kétségtelenül meghökkentően érvel (Pinkerrel együtt) amellett, hogy amit a nyelvművelők hibának tartanak, végül is nem áll szemben a nyelvi rendszer természetes működésével. Tehát igencsak kényes kérdés, mi számít grammatikailag helyesnek.
A kötet jegyzetekkel, bőséges (külön magyar) irodalomjegyzékkel és glosszáriummal zárul, illetve tárgymutató könnyíti meg a tájékozódást Steven Pinker szakmailag alapos, közérthető módon megfogalmazott, majd félezer oldalas könyvében.