Amerika nagy ország, ott minden előfordul, például az is, hogy népszerű lehet az ember egy olyan könyvvel is, mely A nyelvi ösztönt tűzi homlokára címként (magyarázatként ezzel a kiegészítéssel: Hogyan, hozza létre az elme a nyelvet). Steven Pinker, a quebeci születésű szerző (ami az esetek egy részében nacionalistává más részében, mint látjuk nyelvésszé teszi az embert), annyiban azonban jellegzetes amerikai tudós, hogy hangsúlyt fektet a népszerűség követelményére még akkor is, ha szakterülete valójában távol esik az azonnali megtérüléssel kecsegtető műszaki kutatások terrénumától. (Bár anyaegyeteme a Massachusetts Institute of Technology). A szerző a népszerűség úgymond „árát” a közérthető nyelvészeti problémákkal való zsonglőrködéssel fizeti meg. Hogy csak egy példát ragadjunk ki, mely az embereket feltétlenül érdekli, Steven Pinker - gondolatmenete fontos pontján - szembenéz a „Bábel tornya”-effektussal is, és idézi kollégája, Mártin Joos véleményét, hogy a Biblia kissé nagyvonalúan kezeli a kérdést, mivel nem csak arról van szó, hogy az Úr összezavarta a nyelveket, hogy az egyik ember ne értse meg a másikat, hanem többről: „a nyelvek minden korlát nélkül és megjósolhatatlan módokon különböznek egymástól”. Ezzel szembe állítja a szerző - Noam Chomsky nyelvészeti iskolájának jeles tagja - a Mester véleményét, aki szerint a Marsról hozzánk vendégségbe érkező tudós bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy eltekintve a kölcsönösen érthetetlen szókincstől, a földlakók egyetlen közös nyelvet beszélnek. A két értelmezés igencsak távol esik egymástól, s az olvasó valóban izgatottan várja, hogy szerzőnk szerint merre lendül ki a mérleg nyelve. Hogy eláruljam, voltaképp nem meglepő a végkövetkeztetés egy olyan tudóstól és tudománytól, amely az emberi faj egységét hirdeti. Steven Pinker szerint a nyelvészet eszközei is bizonyítják, hogy minden ember ugyanazt a szimbólummanipuláló gépezetet - Univerzális Grammatikát - használja, amikor nyelvileg kifejezi önmagát, és ehhez képest az egyes nyelvekben lévő univerzáliák (azonosságok) és egyediségek száma és minősége másodlagos. Miért van mégis egynél több nyelv? Nos ezt a szerző az innováció, a tanulás és a migráció fogalmaival próbálja magyarázni (hasonlatképpen felhasználva a fajok közötti különbségek kialakulását kutató Darwín nézeteit is).
A fogalmak Steven Pinker értel mezésében újfajta tartalommal telítődnek meg. Például a tanulás képességét „letaszítja” trónjáról, ezzel szemben a variációkra való képességnek tulajdonít nagy szerepet. Meggyőző az érvelése, hogy például a naranjo szóból - közösségi félreértelmezés révén (egy naracs = a norange vagy an orange) - hogyan alakult ki a mai szóalak. Különösen érdekes az a nyelvi dominóelv, mely szerint egyetlen változás valamely nyelvben változások egész sorát indítja el, s ezek a változások sohasem a nyelv degenerálódása felé mutatnak.
A könyv egyik fontos tanulsága, hogy a vaskalapos nyelvvédő professzorokkal szemben mindig a nyelvnek van igaza, ha valamely irányban eltér az irodalmilag kodifikált használattól. A nyelvi használatot előíró ítészeknek persze a legtöbb bajuk az élőbeszéddel van, különösen akkor, ha az egyszerűsít, régies szerkezeteket elhagy stb. Ugyanakkor mindenki ismeri a helyes próza alapelvét: a fölösleges szavakat hagyd el stb. Steven Pinker figyelemre méltó példa lehet számunkra: a nyelvész nem a szemével, hanem a fülével fordul tudománya anyaga felé, ugyanis a beszélt nyelv mindig megelőzi az írott nyelvet s az a nyelvi ösztön, mely lehetővé teszi az embergyermekek számára a legnagyobb csodát megtanulni beszélni, a szóbeliségen alapuló kivételes teljesítmény.
Nem szeretném félrevezetni az olvasót, Steven Pinker könyve nem csupán az érdekes nyelvészeti problémák füzére. Szilárdan áll a chomskyánus alapokon, és következetesen használja a nyelvi elemzésnek azt módszerét, mely többnyire távol esik az iskolai grammatikától. Ugyanakkor az elemzésnek ez a módja segít megértetni, hogy mi a könnyű és mi a nehéz egy-egy nyelvi szerkezetben. Miért nehéz felfogni a többszörösen beágyazott szövegeket, másfelől miért ütközik bele vaskos falakba például a tökéletes helyesírás-ellenőrző program megalkotása? Igaz a nyelvi elemzés szimbolikája olykor elnehezíti az olvasást, de megéri, hiszen így a feltételezett művelt olvasóból szakértelem peremére felvergődött olvasóvá válhatunk. Ráadásul a mű fordítása - Bócz András gördülékeny munkája - több mint fordítás. A nyelvi szerkezetek példatára ugyanis a fordítás során magyar példatárral bővült. Különösen élvezetes annak az optimista mondatnak a nyelvészeti elemzése, mely szerint „A Ferencváros le fogja győzni a Reál Madridot”.