Tavaly, Marshall McLuhan születésének századik évfordulója alkalmából aKitchen Budapest gondolt egy merészet, és megrendezte a Műcsarnokban aWikisprintet, ami elsősorban egy magyar nyelvű McLuhan-(wikipédia)-szócikk elkészítését volt hivatott demonstrálni némi performance-jelleggel, de ezen felül óhatatlanul hozzájárult a november 6-án bemutatott kötet megjelenéséhez, azaz tágabb kontextusban egy kultusz újraértelmezésének (újraélesztésének) erős szándékát is nyomatékosította. A Médiamasszázs című montázskönyv – ahogy Müllner András, a kötet lektora, és a rendezvény egyik meghívottja definiálta – címe a véletlen terméke, lévén egy sajtóhiba vezetett a hírhedt „the medium is the message" tételmondat humoros elroncsolásához, így ahhoz a katartikus örömhöz is, amit a szerző érzett a levonaton található hiba láttán.

A Kitchen Budapestben tartott kötetbemutató viszont hangyányit vesztett is volna értékéből, ha a médiateoretikus 1967-ben visszaküldi a hibás terméket, hiszen ez esetben nem részesülhettek volna a jelenlévők a helyszínen tartózkodó két masszőr rövid, de annál kellemesebb masszírozásában. Hiszen – tehetnénk fel a kérdést mekluhenesen – mit is ért volna egy eleve innovatív multimediális kezdeményezés egy hasonló szenzorális támadás nélkül, amikor tehát a szem és a fül igénybevétele mellett a testet is megdolgozza az alkalom? A szervezők tehát semmit nem bíztak a véletlenre. Ez persze abból is látszott, hogy a belépéskor fogadó, projektorra kivetített üres szövegszerkesztési munkamenet sem a technika szeszélyének, a kiberdémon szellemeskedésének tűnt, annál inkább egy olyan felületként, amely a beszélgetés hangzósága mellett majd az írás zaját is sajátosan megjelenítheti.

Hamarosan, a meghirdetett kezdés után néhány perccel utasítások rajzolódtak ki a képernyőn. Ezeket követve leültünk és elhallgattunk. Sosity Beáta, a Typotex Kiadó szerkesztője, aki központi idegrendszere kiterjesztéseként tíz ujjal gépelte be a felkonf szövegét, és adta át a szót Müllnernek, aki a tiszteletkörök után McLuhan tudománytörténeti kontextusát próbálta belőni, mondván a bölcsészettudomány talán közvetlenebbül fogadta be McLuhant, mint az információtudomány. Z. Karvalics László, akit ilyen formán meg is szólítottak a beszélgetés első mondatai és kijelentései, lévén a bölcsész Müllner mellett ő hivatott képviselni az információtudományt, érthető részrehajlással cáfolta a bölcsészet „primátusát", de gyorsan át is vezette a beszélgetést McLuhan szövegeinek recepciójáról magára a nagybetűs S-Z-E-R-Z-Ő-R-E. Talányos megfogalmazása szerint McLuhan nem guru, hanem sztarec, az ortodox keresztények idős, prófétaként tisztelt szerzeteseihez hasonló gondolkodó volt, aki – bármennyire is közismert, mondhatni meghatározó egy-egy rövid, lényegre törő mondata – valóban képes volt metaforikusan, magas absztrakciós szinten fogalmazni. Mégis, a Médiamasszázs (de vélhetőleg az egész szerzői életműre is vonatkoztatható a megjegyzés) gyógyszer, nem olyan kiadvány, amilyet az elefántcsonttornyok magasából hajigálnának le felénk a tudósok.

A rendezvény első taktusában szó esett még a hívő McLuhanről, valamint a beat-nemzedékről, a korszakról adott más diagnózisokról, amelyek eltérő módon látták és láttatták az információs bummból kijósolható morális pánikot, de McLuhan mesteréről és kollégájáról, Harold Innisről is, valamint a magyar információtörténet olyan klasszikusairól, mint Hajnal István vagy Balogh József. Azon túl, hogy a beszélgetés abszolút inspiratív és kedélyes volt, és egy pillanatra sem süppedt elméletieskedő mellébeszélésbe, egy kiigazításból adódóan (a beszélgetés hátterében elterülő platformra íródott ki Whitehead neve, akinek egyik mondata szolgált a kötet mottójául, és akinek neve nem jutott a beszélgetők eszébe) még azt is megtudtuk Karvalicstól, hogy már létezik a „műfaj", amelynek nyomán például egy konferencia-beszélgetés közben az erre „szerződtetett" figurák folyamatosan, jószerivel ad hoc módon guglizzák össze a hátteret a beszélgetéshez, különböző infókkal segítve, felturbózva vagy elbizonytalanítva a megértést. Igen, ahogy ez elhangzott, mi, mint „multitaszkingra ítélt hallgatóság", „multiszenzorálisan voltunk betámadva".

Ezt követően Bujdosó Attila, a Kitchen Budapest munkatársa, webitikus, röviden bemutatta a fogadóintézményt, amely célul tűzte ki az újgenerációs társadalom által támasztott igények megvalósítását, például a különböző kollaborációs módszertanokkal való kísérletezést. Ennek egyik kísérleti terepe volt tavaly a wikipédia, amelynek formátuma – legalábbis ideális esetben – permanensen nyitott (az akár heuréka-szerű) ürügyek kivitelezésére is.

Majd a McLuhan kapcsán unos-untalan előrángatott részlet felidézése adott alkalmat egy kis nosztalgiázásra, lévén Karvalicsot érettségikori, Müllnert pedig egy gyermekkori élmény előhívására inspirálta Woody Allen és az Annie Hall. A záróakkordot egy játék szolgáltatta, amely során kérdésekre kellett válaszolni, de tulajdonképpen bármelyik válaszért ajándékkönyv járt, tekintve, hogy nem lehetett rosszul válaszolni. Kérdés: Mondj egy reklámszlogent! Válasz: A legkisebb is számít, teszkó! Kérdés: Mit csinálsz, amikor áramszünet van, és kialszik minden otthon? Válasz: Mécsest gyújtok... Valahogy így. Mindannyian egyetértettünk az utolsó kiírt szövegen, amely pőrén, de sokatmondón „fajinságként" nyugtázta az elmúlt bő egy óra eseményeit.

A kissé rendhagyó könyvbemutatón vagy inkább közösségi élményen mindenki hozzátehette a saját lenyomatát a Médiamasszázshoz, hiszen a fordító, Kiss Barnabás ötlete nyomán egy, a könyvben található szóból lespóroltak egy betűt, amit a nyájas könyvtulajdonos saját kezével pecsételhetett be a példányába. Ötletekből tehát nem volt hiány, ahogyan ennek nyomán a teret is saját képére formálta az alkalom sajátos anyagisága, miközben az mégis megőrizte sajátos hangulatát, zsibongását, életét. A tételmondat megerősítést nyert: a médium az üzenet.

Az előkészületektől kezdve, amikor a technikus beindította a notebookot, egészen addig, hogy az utolsó munkatárs beriasztózta a helyiséget, minden pillanat méltó volt McLuhan szelleméhez. Masszírozta volna a hiúságát.