Mikor új könyvet veszek a kezembe, rendszerint átlapozom, bele-beleolvasok, így szűrve le az első benyomásokat. A Kokoschka babája már első ránézésre is igen különleges könyv, szerepelnek benne fényképek, kézzel rajzolt illusztrációk, különféle betűtípusokkal szedett részek, rövidebb, hosszabb bekezdések, és könyvborító a könyvön belül – úgyhogy kíváncsian vártam, milyen lehet a „tartalom”.

A portugál Afonso Cruz számomra tökéletesen ismeretlen szerző volt korábban, amit tudok róla, azt is csak a fülszöveg alapján: amellett, hogy ír, rendez, zenél és rajzol is. Mielőtt belekezdtem az olvasásba, valamiért volt egy olyan halovány sejtésem, miszerint Cruz egy luzitán celeb lehet, aki belekóstolt az irodalomba is (több vagy kevesebb sikerrel) – azonban ez az érzésem igen hamar eloszlott.

A könyvet olvasva sokáig fogalmam sem volt róla, hogy miért az a cím, ami, ugyanis az olvasottaknak semmi közük sem volt a festőhöz vagy az ő (valóságban is létező) babájához. Viszonylag kevés és igen inkoherens benne a cselekmény, főleg a könyv elején alig pár soros vagy pár oldalas (a szerző által illusztrált) fejezetek vannak, amelyek főképp a II. világháborús Drezdában játszódnak. Összességében ez a regény arról szól (a régi prágai zsidó történet, a Gólem mintájára), hogy lehet-e pusztán csak a szavak erejével létrehozni az anyagtalan semmiből valami élőt, ami hatni tud a valóságra és a benne létező emberekre egyaránt.

A könyv szereplői már magukban is igen különlegesek, érdekesen megrajzoltak, némelyikük már-már paródiaszerű, és kénytelenek vagyunk ezeket az alakokat folyton át- és átértelmezni, ugyanis egyes szereplők egyszer húsvér figuraként, máskor pedig kitalált regényszereplőkként jelennek meg, és rendszerint ezekből az ellentétekből, inkoherenciákból, ütközésekből valami olyat kapunk, aminek segítségével elgondolkozhatunk azon, mennyire lehet, illetve mennyire lehetetlen csak egy szemszögből figyelnünk bárkinek az életét. Emellett a szerző rákérdez arra is, hogy az ember miért és hogyan akar valamiféle értelmet, ismétlődő és megmagyarázható mintázatot keresni az őt körülölelő világban és a saját életében egyaránt, és miből gondolja azt, ha talál valamit, az a valóságban jelent bármit is. 

Összességében kellemes meglepetést okozott a regény, Cruz jól kezeli ezt a szövevényes írásművet, működnek az előre- és visszautalások, a regényen belüli regény, az átmenetek a fikció és valóság között, valamint az egyes mikrotörténetek bármikor idézhetők lehetnek egy-egy társasági helyzetben – remélhetőleg a Typotex Kiadó folytatja a portugál író életművének kiadását, mert roppant módon kíváncsi vagyok rá.