Afonso Cruz Kokoschka babája című regénye jó néhány portugál irodalmi díj után 2012-ben bezsebelte az Európai Unió irodalmi díját. A regényt a Typotex kiadásában, Bense Mónika kiválófordításában és Urbán Bálint értő szerkesztésében végre magyarul is olvashatjuk. Kurrens témaválasztás, profi eszközhasználat, magyar vonatkozásokkal teleszőtt történet, mi kell még a magyar könyvpiac meghódításához? Például egy képzőművészeti alkotásként is funkcionáló könyvtárgy.

A kiadványt a zenész, képzőművész, író Cruz grafikái és fotói illusztrálják, a szerző szerencsésen kerüli el a wannabe gesamtkunstwerk gyakori csapdáit. A magabiztos dramaturgiával adagolt képanyag és a változatos tipográfiai megoldások így nemcsak a könyv szépészeti értékeit emelik, hanem izgalmas rétegeket tárnak fel a regény értelmezése során is. A magyar kiadás esetében fontos kiemelni az utóbbi évek kiemelkedő magyar könyvtervezőjeként egyre szélesebb körben ismert NagyNorbert grafikus, és Kiss Barnabás tördelő munkáját.

Összességében nehéz rosszat mondani erről a regényről. Talán az eminens professzionalizmus az egyetlen, ami ráolvasható aKokoschka babájára, de soha nagyobb baja ne legyen egy regénynek. A lendületes, atonális történetvezetés és az egyes szereplők összekuszálódó családi viszonyainak részletezése magabiztosan hozza zavarba az olvasót. Ezzel ügyesen teremti meg a relatív, párhuzamos, ismétlődő narratívák közegét, amelyben a regény aránylag rövid terjedelméhez képest gazdag témavilág tárul fel: Drezda bombázása, testtörténetek, a társadalom peremén tengődő lények viszonyrendszere, identitások egymásba tükröződése, elhallgatott és túlbeszélt traumák, a valóság és a fikció egymást kioltó, egymást erősítő már-már kibogozhatatlannak tűnő működése, működtetése. 

Saramago A kolostor regénye című szövegének szereplőihez hasonlóan az elbűvölően izgalmas, titkokkal telített karakterek (Mathias Popa, Bonifaz Vogel, Isaac Dresner, Tsilia, Zsigmond Varga) itt is lehengerlő humorral, animációs technológiára emlékeztető mozgásábrázolással jelennek meg. Mindenki sérült, mindenkinek van valami kattanása: a regény címében szereplő Kokoschka például egy életnagyságú Alma Mahler-babával jár operába, Zsigmond Varga mindenáron le akarja mérni a bűn súlyát, Mathias Popa pedig úgy akar berobbanni az irodalmi köztudatba, hogy lenyúl egy Thomas Mann-kéziratot. 

A kattant figurák olyan költőiséggel telített, sötéten gravitáló mondatokkal vannak körülvéve, mint: "Haldoklott, és egyetlen öröme az volt, ahogy ez a név mint egy érett gyümölcs, mint érett reménytelenség, lehullik az ajkáról." vagy: "A madarak magokat esznek. (...) Nem értem, miért nem nőnek bennük fák. A növényeknek fényre van szükségük a növekedéshez, és a madarakban nagyon nagy a sötétség. Az emberekben pedig még ennél is nagyobb." Az anticoelhoi mélységekben szántó gondolatok a szövegben elhelyezkedő pozíciójuknál fogva megtorpanásra, újraolvasásra és újraértelmezésre késztetnek. E szentencia-jelleggel beékelődő megállapításokkal izgalmasan játszik a tördelés és az illusztratív anyag. Egy dupla oldalon például háromszor olvasható a "Bonifaz Vogel metaforák közt élt" kijelentés: a szövegrészlet címeként funkcionáló, párhuzamos oszlopban futó, félkövér kiemelésben, a szöveg bekezdésegységében és az illusztráláson túlmutató, önértékkel bíró képen. A mondat jelentése és lehetséges hatása így többszörös tükröződéssel a kijelentés, ráismerés, a túlzás, a pátosz, az irónia, az unalom halmazait érintve járja körül a regény egzisztens, kimondatlan konklúzióit. Hasonló utat jár be a regény egyik emblematikus motívuma, az O betű: "... egy nap szétszedtem az agyagfigurát, leszedtem a karját, a lábát, a fejét, darabokra szedtem a törzsét, és letöröltem róla a betűket. Csak a szájnyílása maradt meg, az a hatalmas "o". Olyan lett, mint a háború: az emberiség darabjaira hullott, és csak egy nyitott száj iszonyata maradt meg belőle." Az "o" motívum többször, több helyen képileg és szövegszinten is megjelenik, az elsődleges, konklúzióerejű, revelatív hatása megkopik, elmosódik, unalmassá válik, mint a háború vagy a fogolytáborok traumatörténetei, emlékművei. A rámutatások, ráismerések során a regény elemelkedik az említett háború utáni német szerzők eminens újraolvasásától, vagy a posztmodern eszközhasználat puszta virtuozitásától.

A babamotívum remek elemzési felületet biztosít kritikusnak, olvasónak egyaránt. Az Oskar Kokoschka névvel jelzett szereplő (aki több szempontból is összefüggésbe hozható a festő Kokoschkával) szerelmi bánatában egy bábut rendel, amely (aki?) "megszólalásig" hasonlít a festőt elhagyó Alma Mahlerre. A baba nem csupán a pótlás/hiány szimbólumaként jelenik meg, hiszen Kokoschka performatív gesztusként operába, színházba is magával cipeli, hogy aztán a baba egy veszekedés után a szemétben végezze. 
A motívum inverz teremtéstörténetként értelmezhető. A jelenkori kultúrák alapjait képező ősmítoszokban az embert élettelen (vagy élettelennek tartott) anyagból teremti meg valami felettes erő, (sárból, fából, kukoricából, kőből stb.), a teremtett lény aztán tökéletesedik, tökéletlenedik. "Az élet halott darabokból áll – mondta Isaac Dresner. – Ha egy sor élettelen dolog összeáll, abból valami élő lesz. Összerakjuk a molekulákat és egy sejtet kapunk belőlük. Ez az Örökkévaló munkája: halott dolgokat állít össze és ezzel életet teremt."

Kézenfekvő lenne még Pügmalion mondáját előcibálni az értelmezés során. Pügmalion esetében az intimitás, a figyelem és a magas fokú művészi intenció teremti meg valójában a szobrot és ad életet neki, Kokoschka babája viszont a szerelemtörténet hanyatlásfázisát hivatott megjeleníteni több elidegenítési gesztussal. Expresszionista festőhöz méltó gyászmunka és bosszútörténet ez: egyrészt itt Kokoschka csináltatja a babát, vagyis hiányzik az az intimitás, ami Pügmalion esetében meghatározó. Másrészt egy még élő személyről készített másolat (Alma Mahler még él, mint hal a vízben) felér egy gyilkossággal – pótolható, lecserélhető, nem mellékesen erős soviniszta üzenettel bír az egyszerre szánalmas és ironikus babacipelés: a személyiséged kábé teljesen mindegy, a lényeg a külsőd, a tested volt, az meg elég egyszerűen pótolható.
Tsilia neve és a karakter egyes jellegzetességei (stigmák megjelenése, üldöztetés-történet) izgalmas összetevőkkel gazdagítják az élő-élettelen motívumrendszert. A legenda szerint Szent Cecília 250 körül halt mártírhalált, testét azonban évszázadokkal később (1599-ben) épségben, érintetlenül találták meg; az esetet isteni csodaként értelmezték. Carlo Maderno szobra a megtalálás pillanatát hivatott rögzíteni. Szent Cecília/Tsilia figurája legalább olyan gazdag interpretálási felületet nyújt, mint a babamotívum: egy halott test, amely legyűrve a biológia és a kémia törvényszerűségeit, 1200 éven át épségben marad, a szoborrá rögzített csoda, etc. 

A regény magyar olvasatában kikerülhetetlennek tűnik az agyonhasznált és nehezen definiálható "mágikus realizmus" kifejezés: Cruz előszeretettel alkalmazza Gabriel García Márquez, Jorge Luis Borges vagy José Saramago szövegalkotás-módját, de (megnevezve vagy a szövegbe rejtve) gyakran kerül elő ThomasMann, Günther Grass, Heinrich Böll a háború vagy az alkotó és alkotottság tematizálása során. 

Izgalmas összefüggésnek tűnhet, hogy a mágikus realizmus kifejezés megalkotója, Franz Roh művészettörténész, kritikus (aki elsősorban az európai/amerikai posztexpresszionizmus problematikáit tematizálva 1925-ben használta először a kifejezést a reális és a reálison túlmutató/reális fölötti szintek képi megjelenítési módjára) a regény címszereplőjével, Oskar Kokoschka expresszionista festővel azonos szcénában mozgott, még ha lenyomozható kapcsolat nincs is kettejük között. A "mágikus realizmus" kifejezés bő negyven évig lappangott, miközben számtalan szöveg született, amelyekre gond nélkül rá lehetne aggatni (a teljesség igénye nélkül pl. Boris Vian majd teljes életműve, Gelléri Andor Endre novellái, Günther GrassBádogdobja), majd a Marquez-recepció során olyan erős brandként robbant az irodalmi köztudatba, hogy onnantól kezdve akarva-akaratlanul, indokkal vagy indokolatlanul, boldog-boldogtalanra ráragadt a mágikus realizmus címke.

Megfontolandó, hogy a megközelítő tájékozódás elősegítése mellett ebben az esetben hasznos fogalom-e a mágikus realizmus. Mert mindent összevetve ráragasztható ez a címke Afonso Cruz könyvére is, nem fogja lerúgni magáról: hogy lemérhető-e a bűn súlya, illetve milyen az, amikor az Úristennek elég, ha az imádkozó felsorolja a héber ábécé 22 betűjét, és Ő összerakja az imaszándékot, mint egy profi Scrabble-játékos, mind olyan, reális tapasztalaton jócskán túlmutató elemek, melyekből bőségesen találhatunk példákat a regényben. Cruz elemi természetességgel, játékossággal és humorral tárgyalja ezeket a jelenségeket, elkerülve a tudálékos, mindentudó könyv csapdáját, ezzel párhuzamosan ugyanakkor azt is eléri, hogy a rettegett ezoterikus jelző sem jut eszébe a vérmes kritikusnak.
Afonso Cruz lehengerlő természetességgel pakolja egymás mellé, alá, fölé, közé a reális, irreális, szürreális elemeket, a történelmileg hitelesített eseményeket és a tudatosan meghamisított narratívákat. Ha kell, ráilleszthető a mágikus realizmus címke, de túl sok közelítési lehetőséget nem biztosít. Nincs mese, el kell olvasni a könyvet.

(Afonso Cruz pénteken a Könyvfesztivál vendége lesz, ahol az e sorokat író Borbáth Péter kérdezi majd őt és fordítóját, Bense Mónikát. Hogy pontosan hol és mikor, arról itt írtunk. – a Szerk.)