Szczepan Twardoch a Morfiumban rengeteg érdekes megoldást működtet, hogy a hősének teljesen mindegy, náci, vagy lengyel ellenálló, az még talán a legkevésbé az. Hogy mire gondolok? Ezt képtelenség tömören elmondani, de valahogy így próbálnám meg: 1939 októbere van, Konstanty Willemann, volt tartalékos lengyel ulánustiszt bujkál, (vagy nem is) a megszálló németek elől, ideje nagyrészét mindenesetre a szeretője lakásán tölti, morfiumos mámorban. Nem fogok belemenni, hogy ez a hozzáállás milyen morális aggályokat támaszt Willemannal szemben, Twardoch úgy vezeti be az olvasót a regény világába, hogy ez rögtön egyértelmű lesz. Hogy, hogy nem, a volt ulánustiszt élete mindenféle szerencsés véletlennek és egy endekes apósnak (Twardoch mindent elmagyaráz!) "köszönhetően" olyan irányt vesz, hogy a második világháború lengyel ellenállásának Konrad Wallenrodja lesz, bizonyos mennyiségben még azonosulni is tud a szereppel. Hogy rövidre zárjam nem itt keződik, és nem is itt ér véget a története. Már megint egy regény a második világháborúról – mondhatjuk. Én is erre gondoltam, de a második világháború Twardochnak csak egy indok (egyébként ahhoz képest elég jól felkészült belőle!), hogy igazi, menő, art deco­jampecet csináljon Willemannjából, ami annyira sikerült neki, hogy az már egy kicsit zavaró is. Hogy a főhős, aki félig az elbeszélő is (a másik fele egy egész ügyes megoldással olyan, mintha szövegen belüli létező lenne, aki ugyanakkor kívülről nézi a történéseket) nem rendelkezik konzekvens énképpel, az még csak rendben van egy morfinistával szemben nem is lehetnek ilyen igényeink. Ebben a képben a lengyelség meg a németség kérdése súlytalanná válik, egyébként úgy is tűnhet, mintha a szereplő meg a szerző is jócskán túllenne már a nemzetiségesdin. Hogy akkor minek Twardochnak ez a közeg? Nekem úgy tűnt, hogy ugyanannak, mint a Gyávák Danny Smiřickýjének a géppisztoly, de ez maradjon az én véleményem. Az biztos, hogy olvasóként találkozunk a német­lengyel ellentétekkel, a lengyelség, némteség kritikus oldalaival, meg valamiféle dramatizált sors­tablóval is, ahogy azt egy második világháborús szöveg esetében illik. A regény olvasmányos, de nem ezektől. Ezeket ismerjük, Twardochnál is inkább kötelező körnek számítanak, mintsem valami zseniális megoldásnak. Azokból marad enélkül is bőven elég. Nem ezért nehéz letenni, hanem, mondjuk ki, az art­deco jampeckedés miatt. Twardoch úgy ismeri a szétlőtt Varsó, és a még épp Budapest háború előttről megmaradt kávézóit, szórakozóhelyeit, mintha maga is minden nap közöttük sétálna. Pontosan ezért kell és fogjuk is olvasni ezt a regényt, függetlenül attól, hogy érdekel­e, vagy sem (engem például, istenbizony, hidegen hagy a második világháborús Varsó, de ezt a könyvet élvezettel olvastam végig).
Ne hagyjuk tehát megtéveszteni magunkat: Twardoch nem filozofálni akar, vagyis reméljük, hogy nem. Csak ír egy regényt aminek jó a története, a hangulata, és egyébként sem lehet letenni. És most komolyan: kell ennél több?