A címben szereplő két kérdés eleve rossz, és nem is fogok foglalkozni velük. A folytatásban viszont legalább azt megpróbálom elmondani, miért.

Kevés olyan hálás téma van a prózában, mint a második világháború, ha most az lenne a feladat, hogy 2 perc alatt soroljunk fel 10 háborúban játszódó regényt, egész biztosan mindenkinek sikerülne. Hol kezdődik az elcsépelt fogalma, ha nem itt? És annál elcsépeltebb a dolog, minél távolabb íródott a szöveg az eseménytől. Szczepan Twardoch Morfiuma kielégíti a kritikus olvasó által felállított "elcsépeltség-kritériumokat", de mégsem az. Már ezért is hatalmas hiba lenne ennyivel átsiklani rajta.

Kezdjük tehát azzal, hogy Twardoch mit sem tud a háborúról, valamikor a hetvenes évek végén született Sziléziában. A születési helye valóban némi előnyhöz juttatja, de inkább a német-lengyel kapcsolat kérdéskörében, mintsem magában a háborúban. Ebből kiindulva körvonalazódik, amitől nem tudunk elszakadni, hogy Twardochnak csak egy rendesen éles drámai helyzet kell, ahol kiírhatja magából mit gondol a lengyelek és németek viszonyáról. Ezzel viszont az a baj, hogy akármilyen érdekesen is csinálja Twardoch, önmagában még eléggé unalmas. Mondhatjuk, hogy ez legyen Twardoch baja, miért nem írt érdekes könyvet, de ezzel csupán átverjük magunkat: a Morfium ritka jó és olvasható regény, abból a fajtából, ami beszippantja az olvasóját, hogy majd  egy pár nap, és pár száz oldal után köpje ki. Egyedül azt nem tudjuk még mindig, hogy hogyan jött ez össze.

A cselekmény: Konstanty Willemann félig német, félig-meddig pedig lengyel családból származó főhős, a regény elején már csak volt lengyel hadsereg volt ulánustisztje éppen a háború utáni Varsóban próbálja túlélni a lengyel tiszteket begyűjtő német megszállókat és az apósát, aki ha tehetné, az összes lengyel ellenállócsoportba beszervezné Willemannt. Szegény Willemann pedig egyáltalán nem akar semmit, csak egy kis morfiumot és pár kába percet, órát a szeretője lakásán. Így vagy úgy de beszervezik, kikiáltják az új Konrad Wallenrodnak, és itt kezdődnek a kalandjai, amelyek majd Budapesten és Varsóban végződnek valahol.

Ha Twardoch tehát identitást akart keresni - kérdés, hogy a Mercedes lengyelországi nagyköveteként lehetne-e a kapitalizmus Konrad Wallenrodja - akkor megtalálta a legdrámaibb módját. Háború, gyilkosság, árulás, konspiráció, szerelem, ebből mindenképp drámai közegnek kell létrejönnie. Ebben a helyzetben újratárgyalni a lengyel-német viszonyt nem pontosan lehet, de nagyon jó könyv már kerekedhet ki belőle, ld. a most tárgyalt példát. De természetesen teljesen érthető emberi igény az autentikusság, és felháborodhatunk azon, hogy Twardochnak fogalma sincs a háborúról. Erre csak annyit mondanék, hogy igen, de rendkívül jól felkészült belőle, és hogy továbbra sem a háború miatt érdekli a háború. Csak jól ül a képbe, ahova a jampec Willemannt akarja elhelyezni, a kor, amikor még mindenbe kicsit beleérezhető a régi Európa, ahol a főhősnek lehetnek menő öltönyei, járhat menő kávéházba, és furikázhat a menő - és német! - autójában. De ez megint azért van, mert Twardoch jól megcsinálta a házi feladatát: úgy teremti meg a háborús Varsó, vagy a háború előtti Budapest hangulatát, mintha tényleg élt volna ezekben a városokban, és a regényhez ez a látszat tökéletesen passzol.

Nem akarok tovább áradozni a könyvről, mert félő, hogy valami fontos részletet kikotyogok. Nagyon rossz dolgokat sem akarok írni róla, pontosan ugyanazért: a részletekért és a könyv hibáiért olvassák el a regényt. Ha megteszik, a részletek megismerését már garantálom.