Még egyszer tegyük világossá, hogy a büntetés valódi altruista tett, hiszen relatíve nagyobb nyereséget nyújt az együttműködő (de nem büntető) csoporttársaknak, mint maguknak a szankciót végrehajtó személyeknek. Még ha egészében véve a büntetők mérlege pozitív is, lényegesen kevesebb hasznot húznak ahhoz képest, ha nem vállalják a büntetés terhét – e meglepő állítás Bereczkei Tamásnak, a Pécsi Tudományegyetem evolúciós pszichológusának legújabb könyvében, Az erény természetében olvasható. A kötet az emberi viselkedésben újra és újra feltűnő önzetlenség (altruizmus) eredetét, kialakulásának evolúciós hajtóerőit járja körül. Törzsfejlődéstani értelemben azt a cselekedetet nevezzük altruistának, amellyel az állat (vagy személy) előnyhöz juttatja társait, miközben önmaga hátrányt szenved. Az önzetlenség egyike az emberi csoportokat összetartó legfontosabb viselkedéstípusoknak.
Nagylelkűnek lenni azonban költséges: javainkból adunk társainknak, a megsegítésükre fordított idő, energia elveszik számunkra. Így egy csoportban mindig lesznek potyalesők. Ők olyan csalók, akik a csoport együttműködésen és altruizmuson alapuló normarendszerét megsértve önző módon viselkednek. A normasértőket az összes kultúrában megbüntetik. A netsilik eszkimóknál például mindenki részesedik az elejtett fókák húsából, zsírjából, kivéve a lusta, megbízhatatlan vadászokat, akiket kiközösítenek. A !kung busmanoknál (a nevük előtti felkiáltójel nyelvcsettintésszerű hangot jelöl) pedig akár száműzhetik is a csoportból az önzőket, akik nem osztják meg javaikat másokkal. A büntetés minden együttműködő csoporttagnak érdeke, de nem mindenki hajlandó magára vállalni a terheit. A büntetést végrehajtó személy – amellett, hogy társait segíti – ugyanis rosszul járhat. Idejét, energiáit a büntetésre áldozza, miközben szociális kapcsolatai megromolhatnak (gondoljunk csak a hóhérok kiközösített státusára a középkorban). Bereczkei Tamás pszichológiai kísérleteivel bizonyította azonban, hogy a büntetés igenis növeli egy emberi közösségben az együttműködés mértékét, így közvetetten szinte mindenkinek előnyös.
Az altruizmus az állatok körében is elterjedt, ők azonban csak rokonaikat és azokat a társaikat segítik így, amelyeket ismernek, és tudják, hogy visszakapják a segítséget. Nem így az embereknél. Csak mi vagyunk önzetlenek olyan társainkkal is, akikkel sohasem találkoztunk, és jó eséllyel sohasem fogják személyesen nekünk viszonozni a segítségünket. Vért adunk, adományokat gyűjtünk a földrengések károsultjainak, és ingyenebédet osztunk a hajléktalanoknak. Ennek oka az lehet, hogy az emberek képesek felismerni, hogy ha a közösségüket segítik, azzal önmagukat is segítik, hiszen az egész csoport együttműködésének gyümölcseiből ők is részesülnek.
A könyv élvezetes, egyúttal informatív olvasmány, méltó kiegészítése a szerző Evolúciós pszichológia című korábbi munkájának. Nemcsak a humánetológiával hivatásszerűen foglalkozók találhatnak benne új kutatási eredményeket, de az emberi viselkedés biológiai gyökerei iránt érdeklődők számára is érdekes lehet.