2008. október 10.
A könyv címe – A
tudomány határai – nem egészen egyértelmű. Első pillanatra arra gondol az ember, hogy arról van szó: mire képes
(és mire nem) a tudomány. Kiderül azután, hogy a szerzők, Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zempléni Gábor, a „demarkációs
vonalat” keresik a tudomány és az áltudomány, illetve nem tudomány között. A
könyv írói különben tudománytörténészek, tudományfilozófusok, illetve
tudományszociológusok. Mivel tudomásunk szerint a tudományfilozófia, a tudománytörténet
és a tudományszociológia is tudomány,
nem egészen érthető, hogy a tudomány-áltudomány vitájában miként
helyezkedhetnek „semleges” álláspontra. „Mi
ugyanis a semlegességre – legalábbis a semlegességre való többé-kevésbé sikeres törekvésünkre – büszkék vagyunk (…) nem
az elkötelezettek harcát kívánjuk vívni…” A dolog csak úgy válik érthetővé, ha elsősorban a természettudomány és az
áltudományok „harcát” és az ezek közötti határokat tekintjük a könyv tárgyának.
(Bár a „holokauszt-tagadás” a „kitalált középkor” vagy a „da Vinci-Kód”
esetében a történettudomány területére is kitérnek, ott sokkal
határozottabban ítélik el az áltudományt, mint a természettudományi példákkal
kapcsolatban.)
A fő konklúzió az, hogy tudomány és áltudomány között nincs éles határvonal,
és ez a diffúz demarkációs vonal is változik. Erre a legjobb példa az akupunktúra,
amelyet meglehetősen merev elutasítás után ma, kénytelen-kelletlen, elfogad az
orvostudomány. Mindenesetre az áltudomány egyik kritériumának tűnik, hogy
megállapításaival nem a tudományos közösséget igyekszik megnyerni, bár
kétségtelen, hogy vannak áltudományok, amelyek a „tudomány pecsétjét” szeretnék
megszerezni állításaikra, megint más területeteken – mint a parapszichológia –
szigorúan tudományos módszereket igyekeznek alkalmazni, hogy kifejezetten
tudományként ismerjék el őket.
A szerzők többszörösen hangsúlyozzák, hogy nem tudjuk megadni egyértelműen a
tudomány ismérveit, és nem tudjuk határozottan megmondani, hogy mi tartozik a
tudomány berkeibe, és mi nem. Kétségtelen, a könyvet olvasva nem egyszer úgy
érzi az ember, hogy a szerzők álláspontja közel van a relativista állásponthoz,
amely szerint a hagyományos vagy a nem tudományos forrásból eredő tudást éppen
olyan súllyal kell elfogadni, mint a tudományos módszerekkel szerzett tudást.
Pedig a könyvben megtaláljuk a tudományosnak tekinthető eredmény ismérveit
is, nevezetesen azt, amelyik átesett „…a tudományos minőségellenőrzés intézményes folyamatán”. Ami,
persze, nem jelent abszolút, minden időre érvényes tudást, sem pedig azt, hogy
a tudomány minden gyakorlati kérdésre tévedhetetlen feleletet tud adni, de a
tapasztalat szerint általában megbízhatóbb és hamarabb célravezető más
módszerekhez viszonyítva. Bizonyára igaza van Feyerabendnek, aki más
vonatkozásban a tudományfilozófia „fenegyereke”: „... a tudós ne hallgasson a
tudományfilozófusra, hiszen a
madár sem hallgat az ornitológusra”.
Van a könyvnek egy olyan megállapítása,amellyel fenntartás nélkül egyet kell értenünk, és ez az oktatásra
vonatkozik „... a legtöbbet a nagy többség
esetében nem a szaktudományos tudás tanításával
érhetjük el, hanem ha megtanítjuk őket
a rivális igazságigények közötti
megalapozott választásra. Vagyis a cél nem az, hogy az oktatás az összes
gyereket kis tudóssá és szakértővé próbálja tenni, hanem az, hogy képessé tegye őket arra, hogy szakértők
között okosan tudjanak választani”. (Kiemelés tőlem – B.D.) A mai oktatás
kritikájával kapcsolatban különben az embereknek önkéntelenül is eszébe jut
itt Einstein hasonlata, aki a modern oktatást tűzoltócsőből való
itatáshoz hasonlította. Szentgyörgyi Albert pedig attól féltette a tanulókat,
hogy az oktatás folyamán úgy megtömik a tanulók fejét „szecskával”, hogy a
végén nem tudnak gondolkozni.