A könyv címe – A tudomány hatá­rai – nem egészen egyértelmű. El­ső pillanatra arra gondol az ember, hogy arról van szó: mire képes (és mire nem) a tudomány. Kiderül az­után, hogy a szerzők, Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zempléni Gábor, a „demarkációs vonalat” keresik a tudomány és az áltudo­mány, illetve nem tudomány kö­zött. A könyv írói különben tudo­mánytörténészek, tudományfilozó­fusok, illetve tudományszociológu­sok. Mivel tudomásunk szerint a tudományfilozófia, a tudománytör­ténet és a tudományszociológia is tudomány, nem egészen érthető, hogy a tudomány-áltudomány vitá­jában miként helyezkedhetnek „semleges” álláspontra. „Mi ugyan­is a semlegességre – legalábbis a semlegességre való többé-kevés­bé sikeres törekvésünkre – büsz­kék vagyunk (…) nem az elkötele­zettek harcát kívánjuk vívni…” A dolog csak úgy válik érthetővé, ha elsősorban a természettudomány és az áltudományok „harcát” és az ezek közötti határokat tekintjük a könyv tárgyának. (Bár a „holoka­uszt-tagadás” a „kitalált középkor” vagy a „da Vinci-Kód” esetében a történettudomány terü­letére is kitérnek, ott sokkal határozottabban ítélik el az áltudományt, mint a természettudo­mányi példákkal kap­csolatban.)
A fő konklúzió az, hogy tudomány és áltudomány kö­zött nincs éles határvonal, és ez a diffúz demarkációs vonal is válto­zik. Erre a legjobb példa az aku­punktúra, amelyet meglehetősen merev elutasítás után ma, kényte­len-kelletlen, elfogad az orvostu­domány. Mindenesetre az áltudo­mány egyik kritériumának tűnik, hogy megállapításaival nem a tu­dományos közösséget igyekszik megnyerni, bár kétségtelen, hogy vannak áltudományok, amelyek a „tudomány pecsétjét” szeretnék megszerezni állításaikra, megint más területeteken – mint a para­pszichológia – szigorúan tudomá­nyos módszereket igyekeznek al­kalmazni, hogy kifejezetten tudományként ismerjék el őket.
A szerzők többszörösen hangsú­lyozzák, hogy nem tudjuk megadni egyértelműen a tudomány ismér­veit, és nem tudjuk határozottan megmondani, hogy mi tartozik a tudomány berkeibe, és mi nem. Kétségtelen, a könyvet olvasva nem egyszer úgy érzi az ember, hogy a szerzők álláspontja közel van a relativista állásponthoz, amely szerint a hagyományos vagy a nem tudományos forrásból ere­dő tudást éppen olyan súllyal kell elfogadni, mint a tudományos mód­szerekkel szerzett tudást. Pedig a könyvben megtaláljuk a tudomá­nyosnak tekinthető eredmény is­mérveit is, nevezetesen azt, amelyik átesett „…a tudományos minő­ségellenőrzés intézményes folya­matán”. Ami, persze, nem jelent abszolút, minden időre érvényes tudást, sem pedig azt, hogy a tudo­mány minden gyakorlati kérdésre tévedhetetlen feleletet tud adni, de a tapasztalat szerint általában megbízhatóbb és hamarabb célra­vezető más módszerekhez viszo­nyítva. Bizonyára igaza van Feyer­abendnek, aki más vonatkozásban a tudományfilozófia „fenegyereke”: „... a tudós ne hallgasson a tudo­mányfilozófusra, hiszen a madár sem hallgat az ornitológusra”.
Van a könyvnek egy olyan meg­állapítása,amellyel fenntartás nél­kül egyet kell értenünk, és ez az oktatásra vonatkozik „... a legtöb­bet a nagy többség esetében nem a szaktudományos tudás tanításá­val érhetjük el, hanem ha megta­nítjuk őket a rivális igazságigények közötti megalapozott választásra. Vagyis a cél nem az, hogy az okta­tás az összes gyereket kis tudóssá és szakértővé próbálja tenni, ha­nem az, hogy képessé tegye őket arra, hogy szakértők között okosan tudjanak választani”. (Kiemelés tő­lem – B.D.) A mai oktatás kritikájá­val kapcsolatban különben az embereknek önkéntelenül is eszébe jut itt Einstein hasonlata, aki a mo­dern oktatást tűzoltócsőből való itatáshoz hasonlította. Szentgyör­gyi Albert pedig attól féltette a ta­nulókat, hogy az oktatás folyamán úgy megtömik a tanulók fejét „szecskával”, hogy a végén nem tudnak gondolkozni.