„Biztos vagy benne...?” Én bizony nem. Viszont attól még csak döntök, hogy ha nem tudok aludni, homeopátiás altatót veszek-e be, vagy egy Eunoctint, vagy gyógynövény-kivonatos tablettát, vagy pedig egyszerűen megpróbálok minden nap tízkor lefeküdni és hétkor felkelni.

Esetleg végigjárom az egész utat. Hatott a gyógyszer? De melyik? A homeopátiás? A tabletta? Az altató? Vagy a betegséggel együtt járó életmódváltozás? Netán elmúlt volna magától az álmatlanságom?

A testünket-lelkünket érintő kérdésekben szeretnénk igazán jól dönteni, hiszen mégiscsak az életünket hosszabbíthatjuk vagy rövidíthetjük meg. Felelősen viszont csak akkor tudunk dönteni, ha kellően pontos tájékoztatásban részesülünk, ha a kezünkben minél több megbízható tudás van.

A teljes képet azonban úgysem láthatjuk át, hisz nem vagyunk abszolút tudás birtokában, foltos ismeretanyagból kell hát építkeznünk akkor, amikor egészségünk, múltunk, vagy a tágabb világról alkotott nézeteink dolgában nyilatkoznunk vagy cselekednünk kell.

Mai világunkban a modern tudomány kitüntetett szerepet játszik ismereteink ellenőrzésében, és új ismeretek világrahozatalával is a tudósokat bízzuk meg.

Képzeteink valósággal való összemérésében nagy előnnyel indulnak a hitelességi versenyben ezek a szemünkben már örökre szórakozott-szemüveges-laborköpenyes figurák. Mégis egyre többen kételkednek az ismereteink megszerzését szolgáló legfőbb intézmény, a tudomány és a tudományos közösség hasznosságában és pontosságában.

Könyvükben Kutrovátz Gábor és munkatársai a bizalmatlanság forrását, a tudományosság és az áltudományok közti ádáz harcot térképezik fel.
Mindenki számára közérthető módon járják körül a tudomány határvidékét, és a vadnyugati kaland során jó dokumentarista módjára megpróbálnak távolságot tartani elemzésük tárgyától.

Olyan, a tudomány látszatát keltő, vagy akár annak múltbeli formáit továbbvivő praktikákat vizsgálnak meg, mint az asztrológia, az akupunktúra, a történelemhamisítás, a parapszichológia, vagy az intelligens tervezés „elmélete”.
Miután a tudományt magát vizsgáló társadalomtudományok elméleti áttekintését adja, és a tudománnyal folytatott vitáit az olvasó elé tárja, világosan és érthetően mutatja be korunk emberének gondjait a határok megvonásával kapcsolatban.

A szerzők tárgyilagossága, társadalmi érzékenysége és az emberi bizonytalansághoz való értő hozzáállása ritka kinccsé teszi ezt a könyvet a tudomány határaiért vívott háborúban, mert a szélesebb olvasóközönség számára is élvezhetően, zsargonmentesen tárja fel kétkedésünk alapjait.

Kívülállókként, azaz tudományfilozófusokként azonban nem céljuk megnyugtató, egyszerű válaszokat adni, vagy világosan elhatárolni a tudományosság kritériumaival az áltudományt a legitim tudománytól.

A határvidék felderítésének végén arra a következtetésre jutnak, hogy nincs olyan módszer, aminek segítségével pontos, vastag filctollal meghúzható határvonallal elkeríthetjük a két területet.
Ez kétségbe ejtheti azokat, akik a vitában akár az egyik, akár a másik oldalon elkötelezték magukat, de, paradox módon, csak így járhatnak el Kutrovátzék, ha becsülettel szeretnék végezni saját tudományukat.

Más kérdés, hogy a könyvük végén levont konklúziót, mely szerint az a tudomány, amit annak hívunk, mennyire hasznos vagy értelmes definíció.
Annyi biztos, hogy a könyvet végigolvasva ennél többre számítottam, hiszen ez egy olyan megállapítás, amit a tudományhoz vajmi kevéssé értők is józan paraszti ésszel belátnak.

Vagy mégis inkább arról volna szó, hogy az emberi elme mindig is a közös megegyezésnél szeretne többet belelátni azokba az intézményekbe, melyeket magunk fölé emelünk, hogy legyen valami megingathatatlan autoritás, ami az életünket szervezni?

Lehetséges-e egyáltalán, hogy az emberi társadalomban, melyet természetünkkel összhangban alakítottunk ki, valaha is olyan tekintélyt találunk, amit nem illethet állandó kétely, kérdésözön, amit nem övezhet némi tisztelet mellett egy jó adag bizonytalanság is?

A kötet végső kicsengése azt sugallja, hogy sosem feledhetjük el egyetlen ember alkotta intézményről sem, hogy nem egy rajtunk kívül álló, abszolút igazság és szervezőerő révén lett olyanná, amilyen.
Az emberi szem, kéz, vágy és ösztöneink is alkotják társadalmunkat, nem csak az ésszerűség.

Ezért, ha találékonyságunk bármilyen tárgyi vagy tevékeny formát ölt, kritikus gondolkodásunk és újabb és újabb módszerek segítségével kell a megalkotott rendszer hibáit kiküszöbölni.

Ma a tudományosság vallja magának hangosan ezt az elvet, de az emberi tettek és tervek régiójában egyetlen intézmény sem „csak úgy,” magától alakult ki, és ha kitüntetett figyelmet kér a természetesség, a hasznosság vagy bármi más eszme nevében, alapos okunk van a gyanakvásra.

Az utolsó üzenet legkevésbé sem lélekemelő, de talán ráébreszt bennünket kellemetlen bizonytalanságunk, kétkedésünk szükségességére, ezért a kötet azok számára fogja a legnagyobb megnyugvást jelenteni, akik, bár szeretnék a bizonyosságot elérni, mégis érzik, hogy örökre nyughatatlanok maradnak.