„A könyvet ajánljuk a laikusoknak, akik mi magunk is vagyunk.” A szerzők ezzel az ajánlással indítják kalandozásukat a tudományok és áltudományok határmezsgyéjén. Fontos terület ez, ahol nem könnyű eligazodni. Volt idő, a 60-as 70-es évek, amikor a nyugati társadalmak feltétel nélkül hittek a Tudomány mindenhatóságában. A kormányok – nem utolsó sorban a II. Világháború tapasztalatai miatt – jócskán pumpáltak pénzt mindenféle kutatásba. Ám a csodák elmaradtak, és a túlzott várakozásokat a gyanakvás váltotta fel. Miközben az akadémikus tudományok respektje jócskán csökkent, a pénzszagra megjelennek a butaság vámszedői, a szélhámosok is. A különféle áltudományok művelői a „nagy tudományok” attribútumaival felszerelkezve igyekeznek eladni a dolgaikat, ráadásul ritkán strapálják magukat új ötletekkel, gyakran csak régi babonák szellemeit idézik meg. De a tudomány berkeiben is akadnak szélhámosok, akik a maguk kaszagépét igyekeznek járatni. Nem nehéz rájönni, hogy sok „tudós” és „áltudós” ugyanolyan imamalmot teker, csak a malom festése más.

A laikus meg csak kapkodja a fejét, vajon igaz-e, amit a tévében mondanak, az újságban írnak? Neki konkrét kérdései vannak: Egyen-e margarint? Használjon-e mikrosütőt? Bevegye-e az x gyógyszert? És rendre ellentmondó válaszokat kap. Csak egyetlen kérdésre nincs válasz: kinek higgyen? Eszembe jutnak Ráth-Végh István remekbe szabott írásai, amik szórakoztató stílusban állítottak görbetükröt az emberi butaságnak. Ám ezek a butaságok nem voltak mindig butaságok, sokat valaha tudományos elméletként tartottak számon. Például Miskolczi Gáspár 1702-ben már komolyan kételkedik a hivatalos nézetben, miszerint az „Egeretskék a barmok ganéjjából, és egyéb otsmányságokból  teremnek”, és felveti annak lehetőségét, hogy „egy hímnek az ő nőstényével való egyesülése által nemzenek”. Ne tessék mosolyogni, egy paradigmaváltás tanúi vagyunk! Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy vajon a mai „tudományos elméletekből” mit fog tévelygésnek, butaságnak, áltudománynak minősíteni az utókor. Nem tudjuk.

A tudomány határai című könyv szerzői többször hangsúlyozzák, nincs olyan általános módszer, amivel az igazi tudomány ismérveit megadhatnánk. Nem várhatunk a tudománytól tévedhetetlenséget (ez legfeljebb az áltudományok sajátja), és nagyon nehéz eldönteni, hogy valamit tudományosnak tekinthetünk-e. A mű számos példája világosan mutatja, hogy a tudomány és áltudomány közötti demarkációs vonalat mindig csak az adott eset részletes és körültekintő elemzésével lehet meghúzni, generális szabályok nélkül. A könyv megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy a tudomány is csak egy kulturális jelenség és a tudomány-áltudomány vita egy retorikai eszközökkel folytatott játszma. Mégis van egy különbség: a tudomány modelljei működnek, az áltudományéi meg nem. A szerzők erős kritikát fogalmaznak meg az oktatással szemben, amely egy naiv képet fest a tudományról és felesleges ismeretekkel tömi a diákok fejét. Ahelyett, hogy azt tanítaná meg, hogyan működik a tudomány, s mi laikusok hogyan választhatjuk ki egy kérdésben a megfelelő szakértőt. Ez a könyv remek vitaindító és egy lépéssel előrébb visz. Ráadásul szórakoztató, élvezetes olvasmány, ami bátran ajánlható tanároknak, diákoknak, kutatóknak egyaránt.