Három fiatal szerző munkája ez a könyv, és itt a fiatal nem vállon
veregető jelző akar lenni. Olyan szerzőké, akik frissen képesek
szembenézni azzal a kérdéssel, hogy mit is tartsunk tudománynak.
Mindhárman hivatásszerűen abból élnek, hogy a tudomány tudomány
mivoltát elemzik. Ritka luxus a magyar világban, hiszen miként ők is
bemutatják, a tudományról nyilatkozók többnyire a tudomány művelésébe
beleőszült megérett vagy kikopott tudósok. A hivatásos
tudományfilozófus vagy tudományszociológus legalább olyan ritka madár,
mint a hivatásos tudománykommunikátor. A szerzők szerint annak kérdése,
hogy mi a tudomány, a tudomány társadalmi valóságának legfontosabb
kérdése, ugyanúgy, ahogy sok esztéta szerint sokkal fontosabb kérdés,
hogy valami egyáltalán művészet-e, mint hogy azon belül hova helyezzük
Delacroix vagy Picasso festményeit.
A könyv laza stílusban
írott fejezetei a tudományelmélet, a tudományfilozófia, a
tudományszociológia megközelítéseiből indulnak ki, hogy aztán
esettanulmányok során vizsgálják a határok problémáját. Az utóbbi
néhány évtized tudománytani (science studies) mozgalmának alapgondolata
a szimmetriaelv. Egyformán kell tekintenünk a leíró vagy leleplező
szociológus igényével nemcsak az áltudományt, hanem a "valódi
tudományt" is. Ez a leleplező attitűd a tudomány művelői számára is
sokat adott önképükhöz. Sokat levesz ugyanis a tudomány és a tudós
nagyképű álarcából, a tudóst is valódi intézményekben működő és valódi
célokért küszködő emberként mutatja be. Ugyanakkor, s ezt az
esettanulmányok során bemutatott liberális hozzáállás nem tudja
elkerülni a könyvben, ez a szimmetrikus hozzáállás sok befektetés
nélküli nyereséget eredményez az áltudósok számára, a vitatott
megközelítések képviselőit is piedesztálra helyezi.
A könyvnek
forrásértéke is van, amikor bemutatja mind a klasszikus
tudományfilozófia, mind a mai tudományszociológia egymást követő
elméleteit a tudomány elhatárolásáról. Carnaptól Feyerabendig
megtaláljuk a tudományfilozófusokat, egy kissé szűkkeblűbben, csak a
XX. század utolsó harmadára összpontosítva, Shapintől Latouron
keresztül Bloorig és Kuschig a tudományszociológusokat. Merton kisebb
hangsúlyt kap, Comte pedig meg sem jelenik a könyv lapjain. Van egy
öreges hiányérzetem is. A mi nemzedékünk még egy olyan világban
szocializálódott, ahol a tudomány mivoltát mind formai, mind tartalmi
tekintetben a marxizmus keretében próbálták ránk hagyományozni. Formai
tekintetben ez a Lukács Györgytől örökölt
"mindennapi-művészi-tudományos megismerés" hármasságot jelentette, ahol
a tudományt egyszerre kellett elhatárolni a művészettől és a
köznapiságtól. Ennek a hagyománynak az értelmezése hiányzik a könyvből,
együtt azzal a felfedezésbeli örömmel, hogy Carnap hogyan engedte
átértelmezni a rend, a logika és a szabadság különleges viszonyát a
tudományban.
Kutrovátzék könyve a mai világot tükrözi, amelyben
minden csak pénz és retorika kérdése. Tudomány és nem tudomány viszonya
is az erőforrásokhoz való hozzáférésért folytatott küzdelem szónoki
megoldásainak problémájává válik. Hiányzik belőle az a szempont, hogy a
tudomány "dezantropomorfizál", ahogy annak idején a marxisták mondták
volt. Példáik, az evolúció és kreacionizmus vitája, vagy az
áltörténelmi kóklerkedések elemzése sokat veszít értékéből, mert
kimarad belőle az a probléma, hogy az evolúció hordozta világkép
nemcsak a vallásos ember, hanem a köznapi ember számára is provokatív,
egyszerűen ezért, mert szenvtelenül tekint saját magunkra.
A
szerzőhármas, bármennyire is igyekszik kerülni a szertelenséget,
mégiscsak megkérdőjelezi a tudományt. Fricskát ad a tudomány gőgös
képviselőinek azzal kapcsolatban, hogy túl indulatosan prezentálják
magukat, rossz retorikával érvelnek, emiatt válnak vitáik az
"áltudománnyal" kellemetlen veszekedéssé, amelyből a nagyérdemű nem
mindig a hivatalos tudománynak megfelelő következtetéseket vonja le.
Hiányolok ebből két mozzanatot. Az egyik az igazi nagy magyar kamuk
elemzése, például a (kazános) Morvai-Szentágothai-viták, ahogy a média
és a pénz már negyed századdal ezelőtt sarokba szorította a
tudományosságot. A másik pedig a tudományszociológiából a Latourék
bevezette valódi felforgató megfigyelési eredmények bemutatása. Csak
néhány sallangos mondatot kapunk arról, hogy Bruno Latour és Stephen
Woolgar tényleg bementek az antropológus hozzáállásával a
mikrobiológiai laboratóriumokba, de nem kapjuk meg azt az élményt,
ahogyan az intim belső szemléletet megkérdőjelező dezantropomorfizált
tárggyá tud válni maga a tudományos tevékenység.
A frenológia
bemutatása jól mutatja a szerzők korlátait. A XIX. század közepének
vallásos és eszmetörténeti felvetéseit tárgyalják, miközben nem
mutatják be a frenológiával kapcsolatos hermeneutikai kérdést. Azt a
problémát, amelyet a hagyományos orvostörténészek már észrevettek: a
frenológia alapproblémája a kirívó esetekből való kiindulás. Ha már
Karl Poppert annyit emlegetik a könyvben, a frenológia a tankönyvi eset
a falszifikációs kutatási logika teljes figyelmen kívül hagyására.
Amikor a frenológusok egy rablógyilkos alapján azt gondolják, hogy ez
és ez a koponyadudor tükrözi ennek és ennek a kérgi szervnek a túlzott
fejlettségét, akkor nem veszik észre, hogy meg kellene nézniük az
ellentétes eseteket is: vannak-e olyan nagydudorúak, akik nem
rablógyilkosok.
A retorika Kutrovátzék érvelésében az
indulatoktól való megtisztulás, a harmadik személy, a közönség felé
forduló bírósági érvelés, a személytelenítés különleges eszköze. A
retorika ezzel a mai kor sok bölcsészénél jellemző
pszichológiaellenességnek megfelelően, valójában a pszichológia
helyettesítője lesz. Annak a pszichológiának a helyettesítője, amely
már legalább Freud óta azzal küzd, hogy személytelen értelmezés
tárgyává tegye legszemélyesebb dolgainkat is.