2008. október
Ez a könyv kiváló
agyfrissítő mindenkinek, aki élvezi a megismerés csúcsainak küzdelmes
meghódítását – ki milyen magasra veti a szemét, s hol kezd szédülni –, és a
szerzők értő vezetésével örömmel járja be a tudomány fejlődésének szilajabb
vidékeit. Ehhez izgalmas, értékes bónusz, hogy rengeteget tanulhatunk belőle a
világról, jelesül arról, hogyan próbálta, s próbálja ma is az európai
kultúrkör megismerni – s gyakran a maga sajátos gondolkodásmódja szerint
birtokba is venni!! – a világot, ami pedig végső soron igen sokat elmond
magáról e kultúrkörről is. Aki azt állítja, hogy pár tucat mondatban beszámol
csábítóan gazdag tartalmáról, az csal, vagy festi magát. Ilyenre nem
vetemedünk, inkább csak megosztunk róla néhány gondolatot.
Fő témáját a szerzők az arra irányuló vizsgálódásban határozzák meg, hogy
mikor, hogyan és miért választunk a különféle „tudásjelöltek” közül. Amit
pedig erről elmondanak, az nagyon sok tisztánlátással ajándékoz meg, de szerte
is foszlat sok jámbor illúziót. Mert pl. ha naivan azt hinnénk, hogy a
tudomány a meritokrácia világa, hát itt van a „Máté-effektus” – „…akinek van,
annak még több adatik, akinek pedig nincsen, attól még az is elvétetik, amije
van.” (Mt 25,29) – vagyis hogy a már elismert tudós kapja az újabb
elismeréseket, díjakat, lehetőségeket, a kevésbé neveseknek pedig vajmi kevés
jut ezekből. Szegény laikusok – akiknek a szerzők e művüket ajánlják – hogyan
is különböztessék így meg az elhivatottakat a hivatalosaktól?
Végletesen nyugtalanító, ugyanakkor kulcsfontosságú a tisztánlátáshoz, amit
kiindulásul, gondolatébresztőként vázolnak: úgy tűnhet, a modern tudomány
egyértelműen jobb, mint bármely más megismerési forma, de amikor meg akarjuk határozni,
miben jobb náluk, folyton összezavarodunk. Úgy véljük, a tudomány sebesen
fejlődik, de nem tudjuk megmondani, mit is jelent az a fejlődés. Hisszük, hogy
rendkívül sikeres, ám a sikeresség mércéjét csak önkényesen választhatjuk meg
(ami nyilvánvalóan a praktikumon túli mezőkre vonatkozik O. P.). Azt gondoljuk,
hogy tömény racionalitás és objektivitás jellemzi, ám ha belegondolunk, mit
jelentenek ezek a fogalmak, mindez egyáltalán nem tűnik olyan biztosnak és
meggyőzőnek. Elmondják azt is, hogy a tudomány az a világ, ahol a helyes
felismerés, a jó válasz is legfeljebb részleges megnyugvást hozhat, viszont
újabb rejtélyek, kérdések elé állít. Minden helyes eredmény tágítja a
megismerés további lehetőségeinek horizontját, gyakorta átírva ezzel a tudomány
határait is. A tudomány határai – de hiszen még az is változékony, hogy mi tekintendő tudománynak.
A döntő jelentőségű kérdések csak úgy sorjáznak a bevezetőben: Milyen módszerek
garantálják az általa kínált tudás megbízhatóságát? Mennyire egyértelműek és
rögzítettek a határai? (Gyorsan rájövünk, hogy semennyire!! O. P.) Menynyire
feltérképezhetőek? (A könyv egyik izgalmas témaköre! O. P.). Vajon kijelölik-e
a tudomány határai a helyes tudás és a téves vélekedés közti különbségeket? (De
hiszen látjuk, hogy maguk is bizonytalanok, változóak – az új felismerések
nagymértékben átírhatják azokat –, s gyakorta önkényesen kijelöltek! O. P.)
Hogyan viszonyuljunk mi, hétköznapi emberek a tudományhoz és az általa kínált
válaszokhoz? (Igyekezzünk megérteni, használjuk a józan ítélőképességünket,
már ameddig elér, és olvassunk ilyen könyveket! O. P.) A legbiztosabb – ám
sajna inkább csak a tudomány szociológia szempontjából sokatmondó – definíció,
hogy tudomány, az, amit az arra felkentek annak nyilvánítanak. A kanyarok
ebben gyakorta hajmeresztőek. Olvashatjuk, hogy a középkorban egyedül az
alkímia merészelt fellépni a természetbe való beavatkozás igényével, s ezzel
válhatott a modern kémia egyik megalapozójává, Newtont pedig azzal támadták a
gravitáció felfedezéséért, hogy vele tökéletesen okkult gondolatot
csempészett be a fizikába, és ezt még a nagy Leibnitz is a szemére vetette.
A tudomány mai
világa iránt érdeklődő elme könnyen juthat két nagyon is megdöbbentő
megállapításra. Az egyik, hogy a tudomány művelése mind eszközigényesebbé
válik, magyarán pénz, pénz és egyre több pénz kell hozzá, s ezzel annak
művelése a gazdag országok kezébe összpontosul – így nagyrészt ott mondhatják
meg, mi a tudomány. A másik, hogy a tudomány a mai, mindinkább globális civilizációnk
egyik legfenségesebb, és egyben legkeményebb dzsungele. Az itt elénk tártak
alapján is rájövünk, hogy mindkét fejlemény szükségszerű, s a kettő nagyon is
összefügg. Ígéretes, de egyben igencsak fenyegető is, amit a tudomány gyarapodásának
exponenciális növekedési üteméről olvashatunk, jelesül, hogy az utolsó 300
évben 15 évenként megduplázódott a tudomány mérete, ami hivatásos tudósok
mellett szintúgy érvényes a felsőoktatásban résztvevő hallgatókra, a
tudományos fokozatok birtokosaira, és a tudomány fórumaira is. Bármely
pillanatban nézve, a valaha élt összes tudós fele a legutóbbi 15 évben, 90%-a a
legutóbbi 45 évben dolgozott. Az pedig az exponenciális növekedés sajátja,
hogy gyorsuló ütemben kinövi az alapját, elhasználja a tápláló forrásait, s
így felmerül a veszély, hogy luxussá, majd teherré válik hagyományos mecénásai
(például a közpénzek) számára. Ám mert a tudomány él és élni akar, kénytelen-kelletlen
új finanszírozók után néz. Ehhez viszont drasztikus paradigmaváltást kell
elfogadnia, amelynek lényege, hogy a megismerés–megértés–rendszerezés–közreadás
hajdani tiszta, humanista szándékának helyébe a megismerés–megértés–felhasználás–uralás
haszon- és hatalom elvű indítékai lépnek.
Dr. Osman Péter