Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: 2018
Megjelenés: 2018
Oldalszám: 252 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4930-01-3
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 4200 Ft
Webshop ár: 3150 Ft

KOSÁRBA
„Ilyet én is tudok”
Sokmilliós művek kalapács alatt

Rekord árlisták

http://mozgovilag.hu
2018-11-20

A műkereskedelem – aukcióktól a magánjellegű adásvételig – igencsak besűrűsödött, köszönhetően az alacsony kamathozamoknak. A jónép azt látja, hogy egy kép öt éve még negyvenötmillióért kelt el, ma száztízmillióért ütötték le. (Fiktív példával élek…) Egy ilyen jellegű befektetéssel legfeljebb a lakásvásárlás tud konkurálni. (Ha sok pénzed van az induláshoz…)

Martos Gábor előző könyve is ezt a „dzsungelt” kutatta, közgazdasági mutatókat és a jelenkori művészettörténeti dimenziókat összekapcsolva, de inkább a nemzetközi műtárgypiac furcsaságait bemutatva. Akkori könyvének alcíme is ezt az ironikus, jóllehet halálkomoly összefüggést célozta: Egy cápa ára. Damien Hirst hírhedt óriáshalának piaci történetét mesélte el: vett egy halat hatvan dollárért, aztán a dögöt formalinba áztatva pleximedencében mutogatta, majd kiállítások sora után Charles Saatchi galériás, műgyűjtő, milliárdos tizenkétmilliót fizetett érte. Martos akkori könyvében a nemzetközi műtárgy- és pénzpiac összefonódása volt a vezérmotívum. Mostani dolgozata viszont bevezetőt kínál kezdő képnézegetőknek az absztraktok világába. Erre utal a címben idézett, sokak által ismert-ismételt sóhaj: Ilyet én is tudok. (Rajzolni, festeni stb. – amennyiben a képen egy sogenannte krikszkrasz látható…)

Alapkérdést feszeget, még a profikban is felmerül ez a gondolat: hol a határ a műpiaci szélhámosság és a valóságos műalkotás között? (Nincs határ, tenném mindjárt hozzá. Épp ez mozgatja a piacot.) Martos azzal kezdi, hogy egy gyerekrajzot, valamint Jean-Michel Basquiat képét állítja egymás mellé: ilyen neoprimitív papírlapra mondja a naiv (járatlan, nem iskolázott, vagy éppen túliskolázott) néző a fenti mondatot. És hozzáteszi: ki az a marha, aki egy ilyen krikszkraszért milliókat képes fizetni egy aukción? Martos szépen levezeti, hogy a képen ugyan pár vonal látható csupán, de a sápítozó néző képtelen volna ugyanilyen vonalat ugyanilyen papírra rárajzolni. Továbbá: ahhoz, hogy egy ilyen pár vonalból álló papírkép milliókat érjen egy aukción, név is kell. Vagyis a művészt, aki a vonalat húzza, előbb „meg kell csinálni”.

Mit jelent az, hogy „megcsinálni”? Azt, hogy a galériatulaj, képkereskedő „belenyúljon” a művész életébe, kiemelje, és egy gesztussal híressé tegye. Arra gondolok, hogy a galériás rendez egy kiállítást, ahol a „kiválasztott” (megcsinálni kiválasztott) művész képe is látható. Megágyaz a műkritikával, netán egy váratlan tévébotránnyal, hogy ti. itt valami érdekesség lesz látható, érdemes kutatni-nézelődni a képek között. Majd a meghívott high society tagjai ellátogatnak a tárlatra, és mit tesz isten, ez előtt a kép előtt állnak meg a legtöbben. (Mert a képnek, a többivel szemben van valami kvalitástöbblete. És persze az sem mindegy, hová akasztod a festményt…) Aztán jön egy gazdag műgyűjtő, és rámutat egy képre, megvenné. A galériás mond egy csillagászati összeget (mondjuk: tizenkétmillió dollár). A gyűjtő csóválja a fejét: „Annyit nem – mormogja –, de tízet adok érte.” A festő pedig szépen mondva „meg van csinálva”. A hír berobban a piacra: tízmilliót kapott egy kiállításon, miközben a többi képért tíz-húszezret fizettek. És terjedni kezd a hír: X-et már tízmillióra jegyzik! A következő kiállításon ez az induló ár, és onnan már megy magától felfelé. Mire aukcióra megy a kép, egy újabb nullát hozzá lehet csapni az összeghez. A „meg kell csinálni a művészt” a mai képkereskedelem egyik fontos manipulációja. (Sokféle trükkje van, nagyrészt titkos machinációk…)

A munka következő fejezetei bevezetést nyújtanak az absztrakt festészet történetébe Cézanne-tól Basquiat-ig. Hangsúllyal a legfrissebb termésre, ami ma forog a New York-i, bázeli, dubaji verniszázson. (Ez utóbbin egyúttal magánrepülőgép-vásár is van, ki kell szolgálni az úri közönséget…) A világpiac eme kiemelt cserehelyein történt a legnagyobb változás. Ahogy Martos fogalmaz, elsősorban a hidegháború utáni vagy éppen a tegnapi generáció művei foglalkoztatják a nagy vásárlókat, mert a piac már betelt a Monet–Malevics–Mondrian-féle ősmodernekkel, magyarán a közönség szép lassan hozzászokott a rendkívüli, bosszantó, felfoghatatlan művek megemésztéséhez (vásárlásához), és rámentek a legújabb generációra. A vásárlók élcsapata is fiatalabb lett, jöttek az újgazdagok, meg akik örököltek apukától – az ő ízlésük lett a minden háborún túli jelenérték. Az imént említett Jean-Michel Basquiat pl. 1960-ban született, és 1988-ban már el is távozott. (A pesti folklór szerint a művész korai halála megdobja hírnevét: középszerű, míg élt, de ha harminc alatt meghal, netán öngyilkos lesz, ezerszeresre ugrik műveinek árnívója… Cinikus beszólás, de van benne igazság: Basquiat műveit ma már a százmilliós kategóriában jegyzik.)

Ez azért komoly gazdasági-művészettörténeti felfedezés. Nem is oly régen, midőn New Yorkban voltam, még őrjöngtek az impresszionistákért, aztán hipp-hopp, fordult a kocka (amire Martos lecsapott), és jöttek az egészen újak, a „még név nélküliek”. Befektetői szempontból ez a racionális: ma bevásárolok a legújabb, húsz-harminc éves generációból egy tucatot, aztán várok, majd négy-öt év múlva e tucatból kettő befut, aminek az árából megtérül a „tömegáru-befektetésem”, és ha minden jól megy, még én leszek a piacvezető kereskedő. Még egy tanulságuk van a listáknak: nagyjából ugyanaz a harminc-negyven nagymenő forog az aukciókon, a komoly művészek viszont kimaradnak a percepcióból. (Például az orosz új hullámból nemigen találok műveket, bár mondjuk találomra Olga Sagina megugraná ezt a magasságot, netán az Új Lipcsei Iskolából is volna egy-két piacképes tehetség. Nem, a befektető biztosra akar menni, ami már szerepelt itt-ott, be van árazva, az az érvényes vételi lehetőség. Vagyis azt veszi, ami már több tulaj kezén átmenve érte el a harmincas-százas limitet.

A könyv középső hányada az absztrakt festészet történetét ecseteli. Hát nem voltam tőle elragadtatva: Duchamp Forrásától, Cy Twomblyn át Andy Warholig vagy Gerhard Richterig és így tovább. Hegyi Lóránd (akinek munkáit egyébként Martos többször idézi) mélyebbre ásott, l. az Új szenzibilitást vagy az Élmény és fikció – Modernizmus, avantgárd, transzavantgárd (1991) elemzéseit, azóta többen is végigfutottak ezen az ösvényen. A könyvnek ez a része iskolás vagy mondjuk „kézikönyvszerű” művészettörténet. Tanulságos is, mint kézikönyv nagyon is élő: olyan képanyagot tudott nagyrészt fekete-fehérben közölni, amely eligazítja a kezdőt, a középhaladót, a szöveg rá tud épülni a képanyagra. Irigylésre méltó megoldás. Van azonban egy nagy tapasztalatról-tudásról árulkodó mondata: Maleviccsel kapcsolatban mondja, hogy a fehéren-fekete négyzet isteni felfedezés volt, hatása felmérhetetlen – de másnak ezt a művészi megoldást már nem volt szabad ismételnie, nem lehetett belőle stílus, mert csak utánzat maradt volna. Így van ez a többiekkel is, Rothkóval vagy Pollockkal, bár sokan próbálták utánozni, ment is egy darabig, aztán eltűntek a futottak még soraiban. Martosnak ez a mondata az absztrakt expresszionizmus irányzatának kritikájaként is felfogható. Legalábbis az én előítélet-rendszeremben.

Martos írásának célja, hogy azokról a művekről beszélhessen, melyekkel szemben állva a néző azt mormolja magában, hogy mint fönt jeleztem, „ilyet én is tudok”. De igazságtalan vagyok, mert például a Megértéskísérletek című fejezet mottója mindennél többet mond az absztrakciót belülről vezérlő szlogenről, amikor Frank Stellát idézi: „Amit látsz, az az, amit látsz.” Frappáns, paradox magyarázat a továbbiakhoz: nem kell elméleteket gyártani arról, hogy mi van a képen, mert a képen nincs semmi, ami a világra (valóságra) vonatkoztatható. Ha megszokod, ha azt látod, amit látsz – érted.

Számomra a könyv végén, a Függelékben közölt árlisták jelentették e dolgozat igazi izgalmát. (Martos 2017. decemberi állapotokat rögzített, hiszen hétről hétre változnak a tételek-árak, árverési csúcsok.) Négy tanulságos listát közöl. Az elsőben azok vannak, akiknek a művei harmincmillió dollár felett keltek el a világon. A másodikban a magyar származású művészek külföldön legdrágábban elkelt munkái találhatók, a harmadik csoportban a magyarországi árveréseken harmincmillió forintnál magasabb áron elkelt műtárgyakat ismerteti, a negyedikben pedig az élő művészek magyarországi árveréseken ötmillió forintnál magasabb áron elkelt alkotásait.

A világpiaci élmezőnyt persze az ősklasszikusok (Leonardo, Rembrandt) vezetik, de már bérelt helye van Willem de Kooningnak (300 millió dollár!) és Francis Baconnek (neki most épp a Nemzeti Galériában láthatod műveit, a könyv végén lévő színes válogatásban több alkotásával is szerepel), de itt van a nemrég elhunyt Lucian Freud is, fura módon: életközeli, figuratív műveivel sokáig vezette az árlistákat. Persze megtalálod itt a már említett Damien Hirstöt is, a média imádja a bohóckodásait, így itt is előkelő helyezést kapott: 101 millió dollárral megugrotta a százas limitet. Érdekes, hogy megjelentek a kínaiak. Elsősorban persze a klasszikusok – Csen Zsung (Chen Rong) kalligrafikus tekercse a 13. századból 48 millió dollárért kelt el. De az új nemzedék is betört, igaz, épphogy átlépte a küszöböt: Pan Tianshou képét 2015-ből 43 millió dollárért adták el. (Érdekesség: helyezését jóval az általam sokra tartott Egon Schiele elé pozicionálta a piac…) Aztán megint kínaiak: Csang Ta-csien 1982-es képe 35 millió dollárért talált gazdát, de láthatsz a listán Mao Ce Tung-os képet is, Fu Pao-Si művét 36.5 millió dollárért adták el. Van miből guberálni: a kínai választék a 900-as évektől (!) 1990-ig tart. Fel lettek fedezve.

A magyar származású művészek legdrágábban eladott képeinek listáját Moholy-Nagy László EMI Telefonbild c. képe vezeti hatmillió dollárral (csupán három-négymillióra becsülték, remélem, lesz még drágább is, őt is mostanában kezdik újra felfedezni). Sokszor beugrik immár jó ismerősünk: Hantai Simon, mellette viszont Amrita Sher-Gil indiai, ám magyar származású festőnő, akinek egyik művét 2,7 millióra taksálták az egyik liciten.

A magyar árveréseket természetesen Csontváry és Munkácsy vezeti, de hatodikként már ott van Bortnyik Sándor, akinek Lámpagyújtogató című festménye (1921) 170 millió forintért kelt el. Ennek közelében van Gulácsy, Rippl-Rónai és Boromisza Tibor, utóbbi 87 milliós festőnek tekinthető. Kondor Béla csak a lista egyszázötvenötödikjeként szerepel (A mű-tücsök felbocsátása, 36 millió forint). A hazai festészet piacképessége lassan változik. Az Élő művészek ötmillió feletti leütött képeinek listáját Reigl Judit és Lakner László vezeti. Valami történik. Reigl divatjára rosszmájúan azt mondanám, hogy ma már – igaz, későn, de jó árazással – felvették a kereskedői listákra.

Végül egy tréfa: Banksy (a világhírű, ám bujkáló graffitis) is szerepel már a nagy árverőházak kínálatában (Martos listájára még nem került fel). Legutóbb csinált egy kis ramazurit. Egyik méltán híres munkáját – Lány léggömbbel – papírváltozatban kínálták eladásra New Yorkban (egymillióért kelt el). De miután leütötték, Banksy működésbe hozta a kép mögötti (rejtett) iratmegsemmisítőt, ami félig ledarálta a képet. A vásárló kétségbeesett, aztán mégis fizetett. Mert kiderült: ez a papírcsíkokból álló darált változat, mint performance-maradvány, dupláját éri a leütött (látható) képnek. Martos is felhívja a figyelmet arra, hogy az árlista és a művészeti-esztétikai értéklista (ha van ilyen) nem azonos, olykor egymással szembe is fordul. Például Jeff Koons, aki Cicciolinával bombasztikus nevet szerzett, előkelő helyen szerepel a nemzetközi milliós klub nevei, árai között, persze nem régebbi, pornógyanús műveivel…

Martos árlistái hatalmas kutatási munka eredményét összegzik. Kuriózumként meg befektetőket tájékoztató kalauzként segíthetik azokat, akik bemerészkednek az árverésekre.

Almási Miklós

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK