Most, hogy Budapesten időznek – más angol festők képeivel együtt – Francis Bacon alkotásai, eszembe jut egy jelenet a Tim Burton-féle Batman-filmből. Joker és bandája felgyújtja a modern műveket kiállító képtárat, ám egy Bacon-kép előtt a pokoli mosolyú felforgató megálljt parancsol a vandalizmusnak, kijelentve, az valamiért tetszik neki. A filmes fricska mintha azt (is) sugallaná: vannak művészek, akikkel szemben a szélesebb közvélemény – amolyan ellenjokeri normalitást feltételezve önmagáról – leginkább az értetlen idegenkedést érzi a leginkább helyénvaló reakciónak, magyarán szerintük csak a hülye (sőt egy őrült) érezheti úgy, hogy az efféle kortárs mázolmányokért rajongani lehet.

Martos Gábor, aki több mint húsz éve követi figyelemmel a műkereskedelem történéseit, ezekről az „érthetetlenül túlértékelt” alkotókról írt szellemes könyvet. Az „Ilyet én is tudok” legfőbb erénye nem pusztán az, hogy számba veszi, a második világháború után befutott művészek művei mennyiért és hogyan keltek el a közelmúltban, hanem az a törekvése, hogy ködösítés és fellengzős kioktatás nélkül mutassa meg, milyen szempontok alapján cáfolható meg a címben foglalt magabiztos kijelentés, amit sokan a rekordáron elkelt kortárs művek láttán mondanak.

Martos meggyőzően mutat rá olyan szempontokra, melyek szerepet játszottak abban, hogy a huszadik század során egyre inkább a magabiztosan uralt technikai tudás és a valóság minél hűségesebb visszatükrözésén túli törekvések határozzák meg elsősorban a képzőművészeten belüli útkeresések irányait. A szerző ráadásul számos olyan elméleti megközelítést megidéz, amelyek szórakoztató (vagy bosszantó, nézőpont kérdése) felismerésekkel ajándékozzák meg könyve olvasóját, például arról, miféle hasonlóságot lehet találni a reneszánsz festmények bátorsága és Duchamp hírhedt piszoárjának banális provokációja között.

De az olyan kevésbé művészetelméleti vonatkozású tényközlései is képesek tágítani az olvasó horizontját, melyek a kortárs műkereskedelem működési elvét világítják meg (csak egy példa: valóban meglepő, ugyanakkor mégiscsak jellemző adat például, hogy a világ műtárgypiacának összesített forgalma nagyjából azzal az összeggel vetekszik, mint amennyit az USA lakói egy évben állateledelre költenek).