ŐSZINTÉN BEVALLJA: mások bosszantására kezdte el ironikus Facebook-sorozatát évekkel ezelőtt. Martos Gábor művészeti író olyan modern és kortárs, elsősorban absztrakt, nonfiguratív alkotásokat mutat be, amelyek font- és dollármilliókért kelnek el a külföldi aukciókon. „Ilyet én is tudok” – ezt a címet kapta a napokban megjelent legújabb könyve is. A műkereskedelem elméleti kérdéseivel foglalkozó szerző a festészet napja táján igazi csemegékkel szolgál arról, hol kezdődik és mennyit is ér napjainkban a művészet. 

– Mégis, kiket szeretne bosszantani ezekkel a bejegyzésekkel? 

– Azokat, akik mondjuk három vonal meg két színes folt láttán rögtön kijelentik: ilyet én is tudok festeni! És pláne megüti őket a guta, amikor kiderül, hogy a nagyvilágban ezért a képért valaki egy árverésen magyar pénzre átszámítva 5-10-15 milliárd forintot fizetett. Ilyenkor meg az jön: ki az a marha, aki ezért a szarért ennyi pénzt adott?! Rendkívül zavar ez a butaság, korlátoltság! 

– Ennyire rossz véleménnyel van a művészeti közízlésünkről? 

– Ne szépítsük: igen. Számtalan oka van annak – a vizuális kultúra oktatásának tragikus színvonalától az ország pszichés-mentális-szellemi állapotán és az emberek zömének irigységén át a gondolkodásbeli lustaságig –, hogy nálunk a művészet nonfiguratív, absztrakt, elvonatkoztatott vonala ilyen zsigeri ellenállást vált ki az emberek egy jelentős részéből. Ezt tökéletesen tükrözi a hazai aukciók toplistája is: 2017 végéig Magyarországon 276 kép kelt el 30 millió forintnál magasabb áron; ezek között csupán négy készült a II. világháború után – jelesül négy Kondor Béla-festmény –, és nincs az ezen az árszinten értékelt alkotók között élő művész. 

– Mi lenne napjainkban a teendőnk ezzel a szemlélettel szemben? 

– Az újfajta művészi alkotómunka a befogadók részéről is újfajta hozzáállást igényel. Csak egy kis nyitottság kellene: a kapásból nyomott „ilyet én is tudok” típusú mondatok helyett időt kellene adni magunknak, hogy legalább valamit megérezzünk a három vonal meg a két színes folt láttán, még ha az alkotói gondolatot nem is okvetlenül sikerül megfejteni. 

– Más népeknél megvan ez a fajta nyitottság?

– Tőlünk nyugatabbra mindenesetre sokkal inkább az a trend, hogy amíg a klasszikus festmények árai inkább stagnálnak, addig a modern, XX. századi művekért egyre többet fizetnek a gyűjtők. Hadd mondjak erre egy jellemző példát: Nagy-Britanniában 2004 decemberében egy felmérés során megkérdeztek ötszáz, a képzőművészeti életben aktívan részt vevő szakértőt, hogy melyiket tartják a XX. század legfontosabb alkotásának. Az összesített vélemények alapján a harmadik helyezett Andy Warhol Marilyn Monroe szitanyomat-sorozata, a második pedig Picasso Avignoni kisasszonyok című festménye lett. A brit ítészektől a legtöbb szavazatot Marcel Duchamp Forrás című munkája kapja, ami nem más, mint egy ready made, egy „talált tárgy”, egy posztamensre helyezett piszoár. A műtárgy története is tanulságos. 1917-ben az amerikai Független Művészek Társaságának kiállításán mintegy kétezer modern művet vittek a közönség elé. A kiállítást zsűrimentesen hirdették meg, azaz hat dollár befizetése ellenében bárki bármilyen munkáját beadhatta. Duchamp egy New York-i vasboltban vásárolt egy fali férfi vizeldecsészét, fekete festékkel R. Mutt névvel aláírta és dátumozta, majd inkognitóját őrizve beküldte a tárlatra. A szervezőbizottság – amelynek amúgy maga Duchamp is tagja volt – azért mégis tartott egy előzetes szemlét a beérkezett művek között, és ezen úgy döntöttek, hogy a Forrást mégsem engedik a nézők szeme elé. Mivel el nem utasíthatták, a kiállítótérben eldugták egy függöny mögé. A művész ezen annyira megsértődött, hogy azonnal lemondott a társaságban viselt vezetőségi tisztéről, és otthagyott csapot-papot. És a Forrás is szőrén-szálán eltűnt. Mégis, a műalkotás – bár a maga fizikai valójában nem is létezett, csak egy fényképfelvétel róla Alfred Stieglitz amerikai fotóművésztől – rendkívül híres lett. Olyannyira, hogy a művészt 1950-ben felkérték, hogy egy New York-i kiállításra „rekonstruálja” azt; évekkel később ugyanezt megismételte egy párizsi, majd egy stockholmi bemutató számára, aztán 1964-ben egy milánói galerista kezdeményezésére több darabban „újraalkotta” a régi piszoár hasonmásait. Jelenleg 15 példány ismert a világban a Duchamp által összesen készített 17 darabból.

– Mennyit ér ma egy Duchamp-piszoár? 

– Az egyiket 1999-ben a Sotheby’s New York-i aukcióján jutalékokkal együtt több mint 1,7 millió dollárért (akkori árfolyamon számolva nagyjából 470 millió forintért) vette meg egy görög műgyűjtő. Megjegyzem: ezzel az árral jóval megduplázta akkor Duchamp addigi, 607.500 dolláros aukciós rekordját. De egy-egy vizeldecsészével büszkélkedhet ma többek között a San Franciscó-i, a jeruzsálemi és a párizsi modern művészetek múzeuma is. 

– Miből lehet tudni, hogy egy megvásárolandó műtárgy jó befektetés lesz-e? 

– Lehet ugyan látni trendeket, divatokat, de arra sosincs garancia, hogy egy vásárlás busás hasznot hoz majd. A legkülönfélébb számítások szerint a világban árveréseken vissza-visszatérő műtárgyaknak körülbelül 5 százaléka hozott nyereséget, 5-8 százaléka nagyjából tartja az értékét, vagyis az üzletek majdnem 90 százaléka veszteséges. 

– Önnek van kedvenc műtárgya?

– Nem véletlenül beszéltem ennyit – és írok a könyvemben is – a Forrásról, mint arról a műtárgyról, amelyik teljesen új irányt szabott annak a kérdésnek, hogy mi a művészet. Duchamp ugyanis úgy tette fel – először – ezt a kérdést, hogy mitől művészet az a tárgy, ami egyébként a férfivizeldékben ezerszámra nem az, és ezzel a gesztussal művészetelméleti gondolatok egész seregét indította el. A másik kedvencem most a rejtőzködő brit graffitiművész, Banksy pár hete ledarált alkotása: a Lány lufival című stencilezett képe kereken egymillió fontért kelt el a Sotheby’s londoni árverésén, de a leütés pillanatában félig megsemmisítette önmagát. A zseniális ötlet sokakat bosszant, ugyanakkor másokban meg mély gondolatokat gerjeszt: hogyan lehet egy különleges, váratlan gesztussal átformálni az emberek gondolkodását a műkereskedelemről, a művészet értékéről. Engem mindkét alkotás esetében a „megfejtések” sokféleségének az izgalma érdekel. De a Banksy-imádatommal sem vagyok egyedül: 2017 nyarán több mint kétezer brit művészetkedvelőt kérdeztek meg arról, hogy mi a kedvenc műalkotásuk, és ezen a felmérésen pont ez a lufis kislány győzött, aminek az eredeti graffiti-változata először 2002- ben jelent meg egy kelet-londoni üzlet falán. Két év múlva jött ki a print-változata, 150 Bansky által aláírt és 600 aláíratlan példányban. Ezek egyikét 2015 nyarán Amszterdamban egy galériában akár én magam is megvehettem volna potom 7500 euróért. Nézze meg, most hol tart! És a „ledarálásnak” köszönhetően az is hétszentség, hogy ma ez a világ legismertebb kortárs műalkotása, ráadásul a művész és az árverezőház neve is hetek óta naponta több tucatszor jelenik meg a sajtóban! 

– Utánuk lehet ezt csinálni? 

– Persze, „csak” kell hozzá egy vadonatúj, briliáns ötlet, amire akad vevő. Merthogy minden műtárgy annyit ér, amennyit valaki hajlandó fizetni érte. Ahogy Andy Warhol mondta: „A jó üzlet a legnagyobb művészet.” Én egyébként csak azt tudom tanácsolni minden „ilyet én is tudok” értetlenkedőnek: tessék, csináld! 

– Sikerülne? 

– Olyan erejű biztosan nem lenne mondjuk a három vonala meg két színes foltja, mint az eredeti, de ha mégis születne valami hasonló, az illető a büdös életben nem kapna érte csak úgy 5-10-15 milliárd forintnyi összeget! Merthogy az ilyen képek láttán értetlenkedő-berzenkedő meg sznobizmust kiáltó emberek azt el szokták felejteni: lehet, hogy a sok pénzt a „névért” adják, de azt a nevet előbb csak fel kellett építeni. Igaz, erre is vannak bevált „sztárcsináló” receptek, csak azokhoz is sok munka és sok pénz kell: először legyen pár múzeumi kiállítása a hazájában, néhány műve kerüljön rangos köz-és magángyűjteményekbe, aztán mutatkozzon be külföldön, legyen ott sikere, jó kritikái – és majd csak ezek után lesznek hajlandók egyesek dollármilliókat fizetni a név viselőjének a műveiért. Egyébként azon is mindig elcsodálkozom: még sohasem hallottam senkitől mondjuk Schönberg vagy Sztravinszkij mindenféle kakofón, bármilyen klasszikus harmóniát nélkülöző „zajokból” álló zenéjével kapcsolatosan, hogy ilyet ő is tudna – miközben egy absztrakt Kandinszkij- vagy egy geometrikus Malevics-kép láttán minden skrupulus nélkül ejtik ki ezt a lenéző mondatot…