„Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.[…]”

A többség talán ismeri Kosztolányi Dezső 1925-ben keletkezett Zászló című versét, melyet galád módon, Martos Gábor könyvéhez igazítva festménnyé fazonírozhatunk: „Csak festék és vászon, / de nem festék és vászon, / hanem festmény.” S míg az eredetiben eltűnődhetünk azon, hogy miféle hozzáadott érték jelentkezik a bot és a vászon együttállásából, a műtárgypiacon ennél konkrétabban kifejezhető módon jelenik meg a „hozzáadott érték”:

A NÉHÁNY DOLLÁRNYI ANYAGKÖLTSÉGGEL ELŐÁLLÍTOTT KÉPEK NÉMELYIKE DOLLÁRMILLIÓKÉRT CSERÉL GAZDÁT…

…miközben a laikus csak hümmög:

„ILYET ÉN IS TUDOK!”

Hát nem, hiszen, ha ilyet tudna, akkor a hivatásos hümmögő képe lenne az, ami dollármilliókért cserél gazdát. Hajrá! Persze, egy pillanatig sem állítjuk, hogy értjük, mi az, ami egy-egy műtárgy értékét az egekbe emeli, sőt, azt sem gondoljuk, hogy egy ismeretlen alkotó ismeretlen művét be tudnánk árazni, vagy sejtésünk lenne arról, hogy mennyit fog érni egy-két évtized múlva. Azt viszont kellő alázattal érdemes tudomásul venni, hogy a műkereskedelemben mozgó pénz valódi, s lennie kell összefüggésnek a képek ára és értéke között!

Martos Gábor (1953-) művészeti író hihetetlenül izgalmas utazásra hívja az olvasót, s közben – ha ilyesmi létezik – műkereskedelmi szakíróként tündököl, hiszen könyvének vezérfonalát nem a művészettörténeti korszakok vagy a festői iskolák, hanem a dollármilliók vándorlási útvonala adja. Elismerem, első pillantásra gyanús ez a hozzáállás, s első szippantásra mintha lenne némi romlottság szaga a dolognak, de ne feledjük

A PÉNZNEK NINCS SZAGA.

A hatalmas tudásanyagot frivol könnyedséggel mozgató könyv több olvasói réteget is megmozgathat, hiszen a kortárs művészet rajongói ugyanúgy megtalálják benne érdeklődésük tárgyát, mint azok, akik a dollármilliókért elkelő műalkotásokat a könyv címével szokták értékelni: „Ilyet én is tudok.”

„Ilyet én is tudok.”

– állítják sokan a számukra értelmezhetetlen pacák, firkálmányok és krikszkrakszok kapcsán, főleg olyanok, akik azt gondolják, hogy a művészet a valóság többé-kevésbé hű illusztrálására/megjelenítésére szolgál. Persze, szolgálhat arra is, sőt szolgálhat akár társadalmi ideológiák támaszául is, de, ha csak ennyi lenne „a mutatvány”, akkor a képzőművészet már rég kimúlt volna. Csendben és észrevétlenül, úgy, hogy nem hiányozna senkinek. De nem ez történt, sőt…!

A világ változik, s tetszik vagy sem, ezeknek a változásoknak érzékeny mutatója a művészet (a tánc, a színház, a zene, az építészet, az irodalom…). Azok, akiket megijeszt a művészet ilyesfajta változása, azok úgy tesznek, mintha a jelenség maga lenne a kórság. Kár ennyire felületesnek lenni, kár ennyire kapkodva ítélni. Inkább vegyük tudomásul, hogy a kortárs művészet – az értetlen befogadóktól függetlenül is – értéket állít elő. Olyan értéket, ami számunkra felfoghatatlan nagyságú pénzben fejezhető ki

Nem feltétlenül kell rajongani Willem de Kooning képiért, s nem muszáj magasztalni Robert Rauschenberget, az sem szégyen, ha valaki nem szereti Jackson Pollock, Mark Rothko vagy Francis Bacon műveit, de…

…ha legalább érteni próbáljuk a művészet(ek)ben zajló folyamatokat, azzal közelebb jut(hat)unk a világ megértéséhez. A mai művészet a mai világról árul el sokat.