Martos Gábor művészeti író rendszeresen szokott fogadást ajánlani ismerőseinek, hogy egy nonfiguratív munkákat felvonultató képzőművészeti kiállítás hányadik percében hangzik el a mondat: „Ilyet én is tudok…” Esetleg: „Ilyet a hároméves unokám is tud…” Mert hiába mondják az esztéták egy-egy bizonytalan körvonalú, fekete és sárga színfolt kapcsán, hogy a művész itt úgy ragadta meg a fekete és a sárga viszonyát, mint eddig még soha senki, azért amikor az absztrakt alkotás dollármilliókért gazdát cserél, a közönség tagjaiban rendre felmerül a kérdés: „Vajon ki az a … (itt általában sértő kifejezés szokott állni), aki ennyi pénzt ad ezért?” Márpedig a világ legdrágább műalkotásai között manapság alig van klasszikus, régi festmény vagy szobor, a legtöbb sztártétel a modern vagy kortárs alkotások közül kerül ki.

Minden a Forrásnál kezdődött. Marcel Duchamp francia festő Forrás című – más fordításban néha Kútként szereplő – műve nem más, mint egy 1828-ban alapított New York-i szanitercégnek az 1910-es években gyártott, Bedford­shire típusú fali férfi vizeldecsészéje „hanyatt” fordítva. Duchamp piszoárjára – és más, nagy tömegben előállított késztermékként beszerezhető, de műalkotásként kiállított tárgyra – a művészettörténet a „ready made”, a „talált tárgy” műfaji definíciót használja.

A Forrás óta a „Ki ad ezért ennyit?” kérdés mögött az a nyugtalanító gondolat lapul, hogy ez (is) művészet? Elég egy megszokott tárgyat elmozdítani a helyéről, és új funkciót adni neki, máris zavar támad. S ami meghökkent, az művészeti gesztussá, tetté válik, mert kimozdít a megszokásból, elgondolkodtat: mihez is ragaszkodunk igazán? Bosszantó, ha hétköznapi tárgyaink cserbenhagynak? Automatizmusok nélkül nem tudnánk élni, el kell hát fogadni kiszolgáltatottságunkat.

Duchamp egyszerűen csak fogott egy közönséges használati tárgyat, de ahogy elhelyezte, azzal a művészet új jelentést kapott. Nyert vagy veszített ezzel a közönség? Nyert, mert kiderült, nemcsak a tárgyak, hanem az eszmék is renoválásra szorulnak. Minden nemzedéknek újra és újra meg kell fogalmaznia a maga számára, tisztáznia kell értékrendjét – ezt nem lehet megúszni. A 20. században ugyanis több ízben megszakadt a hagyomány, amikor nagyszerű eszmék nevében vágóhídra hajtották a lakosságot.

A művész pedig nem kertel, agresszívan az arcunkba vágja: „kizökkent az idő; – ó kárhozat!”, kifordult magából a világ, az értékek relativizálódtak. A művész ma már maga dönt arról, hogy mi a művészet, maga teremti meg az új értékelési rendszer kereteit is. Ezzel azért sokat veszítettünk: a hagyományos, szépségközpontú eszményt, a természetelvűséget. A szentséget, hiszen minden kultúrában megtalálhatók a privilegizált, féltve őrzött kultikus tárgyak, amelyeket ugyanolyan gonddal óvtak az elhasználódástól, mint ma az úgynevezett műtárgyakat. Mint a piszoárt – ha már bekerült a múzeumba.

A krízis az absztrakt munkákon jól látható, Martos Gábor pedig nem győzködi olvasóját, hogy megszeresse azokat a műveket, amelyek neki eddig semmit nem mondtak, vagy egyenesen taszították. A szerző csupán arra vállalkozik, hogy bemutasson egy csokorra valót azokból az alkotásokból, amelyek az elmúlt években 30 millió dollárt is meghaladó áron kerültek új tulajdonosukhoz. A kötet függelékében listákba szedve is közli a világon 30 millió dollárnál, illetve a Magyarországon 30 millió forintnál magasabb áron leütött összes műtárgyat; a magyar származású művészeknek a világban, valamint a hazai, élő művészeknek idehaza elért árverési toplistáját 2017. december 31-ig bezárólag.

A szerző szórakoztató stílusa magával ragadó, de a tanulságot azért csak az olvasónak kell levonnia – megismerve az alkotók szándékát és a művészettörténészek, kritikusok, esztéták véleményét a sztárművekről –, hogy neki mit mond, mond-e bármit is a fekete-sárga különleges viszonyának művészi ábrázolása.