Az erény fontos dolog volt minden korban, mégis nehezen megfogható, hogy mit is takar valójában. Azt mondjuk erényes ember az olyan, akinek személyiségében meghatározóak bizonyos pozitív tulajdonságok, cselekedeteire az erkölcsi jó gyakorlása jellemző. A közgondolkodás szerint az erényesség mára kiveszőben van, a világban az erőszak, az önzés uralkodik, és az nyer, aki lenyomja a másikat. Ez egy szamárság! Persze vannak deviánsok, aszociális karakterek, és tény, hogy az utóbbi évtizedekben ezek túlságosan is sok teret és hatalmat nyertek. A legtöbb ember azonban nem ilyen. Modern korunk jóval inkább az önzetlenség és együttműködés elveire van fundálva, mint a szép emlékű lovagkor. Anno melyik anya bízta volna gyermekét egy vadidegen nőre, akiről lényegében semmit nem tud? Egy se! De mit teszünk ma, amikor a gyereket az iskolában hagyjuk? És ha arra kérnének, hogy életünket és testi épségünket szolgáltassuk ki több ezer másik embernek? Pedig ezt tesszük, amikor autóba ülünk! A bizalom, az együttműködés, az önzetlen viselkedésformák fontos szerepet játszanak az élet számos területén, még akkor is ha nem akarunk tudomást venni róluk. Bereczeki Tamás könyve nem erkölcsi, filozófiai, vagy teológiai értekezés. Szikáran szociálpszichológia, antropológiai és evolúciós nézőpontból vizsgálja a kérdést. Nem azt, hogy mi számít erényesnek és mi nem, hanem azt, hogy minek köszönhetők azok a viselkedésformák, amiket erényesnek mondunk. Az evolúcióelmélet keretei között könnyű azt válaszolni, hogy azok az attitűdök maradtak fenn, amik valamilyen módon adaptívak, azaz hasznosak, nyereségesek. Ez egy kapitalista szemléletű leegyszerűsítés, ami a felületes olvasót megkísérti, s úgy tűnhet, a legtöbb önzetlennek látszó cselekedetet valójában önző okokból hajtjuk végre. Azonban az ember társas lény, szociális evolúciójában az egyéni eredményesség mellett fontos tényező a csoporton belüli szelekció, és a csoport fennmaradása is. Az altruizmus számos állatfajnál megfigyelhető, jellemzően genetikai rokonok között, a rokonsági fokkal arányos mértékben. Az emberek azonban hajlandóak önzetlenül viselkedni olyanokkal is, akik nem a rokonaik. Érthető, hiszen a táplálék megosztása a többiekkel az egész csoport túlélési esélyeit növeli. A potyalesők, lusta vadászok viszont rontják a csoport esélyeit, ezért az ő megbüntetésük, kiközösítésük adaptív a csoport számára. Sajátos emberi képesség az empátia is, amely lehetővé teszi a társak érzelmi állapotával, szándékaival, vágyaival való azonosulást. A belelés a csoport számára előnyös együttműködést tesz lehetővé, ugyanez a képesség biztosítja az egyén számára az azonosulás nélküli, hideg megértést, a másik gondolataiban való olvasást, ami előnyös a személyes versengésben. A szerző számos adatot, kísérleti eredményt felsorakoztatva elemzi a rokonság, az altruizmus, a kooperáció, a nagylelkűség és siker kapcsolatát. Rámutat, hogy az önzetlenség, a segítségnyújtás és az együttműködés szabályszerűségei, látszólagos egyszerűségük ellenére összetett rendszert alkotnak, amelyben többféle szerveződési szint található. A biológiailag determinált tényezők csak kereteket adnak, a tényleges viselkedést az adott kultúrában uralkodó értékek, normák és szabályok alakítják. Nem meglepő következtetése, hogy a mai kultúra egyezményesen elfogadott individualista megoldásai gyakran szemben állnak az evolúció során kialakult nagylelkűséggel. Az évezredes szelekció együttműködéshez vezetett. Ezt nem árt megjegyezni.