0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 382 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-98-2
Témakör: Tudománytörténet
Sorozat: Tudomány & ...

Eredeti ár: 3200 Ft
Webshop ár: 2400 Ft

KOSÁRBA
A tudomány határai

A Föld márpedig lapos „Mindenfélét lehet állítani, de tessék bizonyítani!”

Magyar Nemzet
2009-01-10

Nem is olyan egyszerű meghatározni a különbséget az elismert tudósok munkássága és az önjelölt csodadoktorok, tér-idő fizikusok és gondolatolvasók elméletei között, vélik az áltudományokat vizsgáló kutatók. A tudományok és az áltudományok kapcsolatáról, történetükről és szociológiai hatásukról két könyv is megjelent az utóbbi években, ezek szerzőivel beszélgettünk.

Meglehetősen racionálisnak tartom magamat, de valahogy nem szeretem a tizenhármas számot. Ez amolyan anyai örökség, mindenki babonás kicsit – vallja be Beck Mihály, a Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Kutatóközpontja anyag- és környezetkémiai intézetének professzora. A vegyész évtizedek óta vizsgálja a tudományok és az áltudományok kapcsolatát, legutóbbi könyve, a Parajelenségek és paratudományok 2004-ben jelent meg a Vince Kiadónál. Az elfogadott és a kizárt tudományok közötti különbség a kutató szerint kevésbé a kutatási irányokban, inkább az alkalmazott módszerekben keresendő. A tudomány eredményei ellenőrizhetők, ezáltal megerősíthetők vagy megcáfolhatók. Ezzel szemben az áltudományos állítások nem ellenőrzöttek vagy bizonyítottan nem helyesek.
– „Gyümölcséről ismeritek meg a fát.” Mindenfélét lehet állítani, de tessék bizonyítani! – mondja Beck. – Vannak, akik azt hangoztatják, hogy vízzel hajtott autót építettek. Egyikük még alapítványt is létesített a „vízenergia” kutatására. Ötven éve beszélnek vízzel működtetett gépkocsiról, csakhogy még senki sem látott ilyet. A vizet elektromos áram segítségével el lehet bontani oxigénre és hidrogénre, ez az elektrolízis, és a termelt hidrogént elégetve valóban lehet robbanómotort hajtani. A víz bontásához azonban több energiára van szükség, mint amennyit megtermelünk a hidrogén elégetésekor, így valójában értelmetlen ezzel próbálkozni.
Ne gondoljuk azonban, hogy a tudományos fokozat vagy a kutatói tapasztalat feltétlenül megvéd bennünket attól, hogy bizonyítottan hamis elméletekben higgyünk. Linus Pauling, a XX. század egyik legkiválóbb kémikusa hitt abban, hogy a C-vitamin gyógyítja a rákot. Bár a kísérletek egyértelműen bebizonyították, hogy ez nem igaz, ő továbbra is hű maradt véleményéhez, és tízgrammos adagokban szedte a C-vitamint (amelynek napi adagja betegség esetén is 500–1000 milligramm). William Crookes, a katódsugárzás és a tallium felfedezője hitt az okkultizmusban. Ugyancsak komolyan vette a spiritiszta szeánszokat az igen racionálisnak tartott Sir Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmes-regények írója. Elhitte, hogy a gyermekek képeskönyvből kivágott figurákat ábrázoló fotóin valóban szellemek vannak. Maguk a kutatók is elfogultak. A tudomány alapvetően objektív, mégis emberek művelik, sokszor befolyásolják őket az elvárásaik. Ezektől félrevezetve nem úgy állítják be a kísérletet, ahogy az a legcélravezetőbb lenne, vagy nem hiszik el a negatív eredményt. Különösen óriási a veszélye ennek akkor, amikor az ember úgy érzi, hogy nagy felfedezés határára érkezett, amely hamarosan elismerést hoz számára. Ilyenkor valóban nehéz objektívnek maradni.
– Minél fontosabb viszont a felfedezése, annál többen fogják megismételni a kísérletét. Ha pedig nem tudják ők is elvégezni, az eredményt nem fogadja el a tudományos közvélemény – mondja Beck.
Néha azonban a megismételt kísérlet kudarca sem győzi meg a kutatót arról, hogy állításai hamisak. Jacques Benveniste, aki elismert immunológusként dolgozott annak előtte, 1988-ban publikált egy cikket a Nature-ben, a világ első számú tudományos szaklapjában. Azt állította, hogy az ember védekezőrendszerében kulcsszerepet betöltő antitestek akkor is kiváltják az immunreakciót, ha szinte végletesen felhígítjuk őket (tehát több ezermilliárdszoros mennyiségű vizet adunk hozzájuk). Ez lenne a homeopátia alapelmélete (nem meglepő módon kutatásait egy homeopátiás szereket gyártó cég finanszírozta). Ekkora hígításoknál már gyakorlatilag egyetlen antitest-molekula sincs az oldatban, Benveniste viszont azt állította, hogy a vízmolekulák „emlékeznek” az ellenanyag szerkezetére. A kísérletet nem tudták megismételni, az immunológus azonban nem volt hajlandó visszavonni a tanulmányt. Miután szakmai hírneve romokban hevert, saját pénzéből kutatott tovább, a kilencvenes években még céget is alapított az általa digitális biológiának nevezett jelenség pénzügyi hasznosítására. Kimutatta például, hogy nem is kell bevennünk a gyógyszereket, elegendő, ha telefonon elmondják nekünk a szükséges orvosság nevét, az így is kifejti hatását. Bár eredeti mérései szerint az immunreakció nem növekedett a hígítással, hanem ingadozott, ez a tény azóta sem zavarja a homeopatákat, hogy eredményeivel igazolják saját állításaikat.
Az áltudósok „felfedezéseinek” hátterében sokszor jól ismert, bár kevésbé romantikus jelenségek állnak. A homeopátiás szerek gyógyító erejét az egyébként csodálatos placebohatás biztosítja, a parapszichológia számos kísérleti eredményét az úgynevezett okos Hans-hatással magyarázzák. A XX. század elején Wilhelm von Osten matematikatanár egész Németországot végigutazta lovával, Hansszal. A ló tudott számolni. Gazdája kiállt elé, megkérdezte tőle például azt, hogy mennyi kétszer kettő, Hans pedig négyet dobbantott a patájával. A ló csodájára jártak, míg Oskar Pfungst pszichológus 1907-ben bebizonyította, hogy valójában nem számol, hanem különösen érzékennyé vált gazdája reakcióinak felismerésére. Amikor dobbantásaival elérkezett a helyes válaszig, Von Osten, bár nem is tudott róla, gesztusaival elárulta lovának, hogy abbahagyhatja a dobogást. Hans emiatt könnyen bajba került, amikor nem látott embert, vagy ha a kérdező sem tudta a helyes választ.
Egy újabb, áltudományokról írott könyv szerzői nem értenek maradéktalanul egyet Beck Mihállyal.
– Éppen az a probléma, hogy szerintünk nem lehet helytől és időtől függetlenül, egyszer és mindenkorra meghatározni a tudományok és az áltudományok közötti különbséget – mondja Kutrovátz Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tudománytörténet és tudományfilozófia tanszékének munkatársa, aki szerzőtársaival, Láng Benedekkel és Zemplén Gáborral együtt jelentette meg A tudomány határai című könyvét (Typotex, 2008). – Minden általános definíció, amely az áltudományok művelői által be nem tartott módszertani jellegzetességeket emel ki, eleve kudarcra van ítélve. Az áltudományok, de a tudományok is sokszínűek, ha megpróbálunk olyan jellemzőket keresni, amelyek általánosan igazak a tudományokra, biztosan lesznek áltudományok, amelyek megfelelnek e feltételeknek, és biztosan lesznek olyan tudományágak, amelyek viszont nem.
– A tudomány definiálására tett próbálkozások a visszájukra is fordulhatnak – egészíti ki Láng Benedek, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) filozófia és tudománytörténet tanszékének kutatója. – Gyakran épp ezeket lobogtatják a kezükben a kizárt tudományok képviselői, miközben dörömbölnek az ajtón, és azt kérdezik: „Miért nem engedtek be minket, hiszen e feltételek szerint már rég benn kéne lennünk?”
A szerzők könyvükben az áltudományok meghatározása helyett inkább azt vizsgálták, hogy kik azok a megbízható szakértők, akikhez laikusokként bizalommal fordulhatunk. Szerintük a rengeteg tárgyi ismeret, amelyet a gimnáziumban igyekeznek a gyermekek fejébe verni, nem ad megfelelő segítséget ahhoz, hogy fel tudjuk ismerni a szavahihető kutatókat. A XIX. század második vagy a XX. század első felében még volt értelme annak, hogy egy vastag könyvbe beleírjunk mindent, amit tudunk egy tudományterületről. Mára azonban olyan hatalmassá duzzadt a tudományos tudás, hogy éveket kellene foglalkoznunk minden egyes tárggyal ahhoz, hogy megértsük az alapjait. Ezért nem is érdemes próbálkoznunk azzal, hogy minden tudást a gyerekek fejébe töltsünk. Nemcsak megsokszorozódott viszont napjainkra a tudományos információ, de sokkal könnyebb hozzáférni is. Az orvos felír a betegségünkre néhány gyógyszert, amelyekről hazaérve az interneten pillanatok alatt szinte mindent megtudhatunk, más betegek beszámolóit olvashatjuk arról, hogyan reagáltak rájuk. Gyakran viszont tévesen hisszük, elegendő a tudásunk ahhoz, hogy felülbíráljuk az orvost.
– Nem leépíteni kell az iskolai természettudományos oktatást, hanem úgy átalakítani, hogy ne az egyes diszciplínák állításairól, hanem azok működéséről tudjanak meg többet a diákok – véli Láng Benedek. – Így a természettudósok sem éreznék, hogy kiszorulnak az oktatásból, és az átlagemberek is jobban értenék, hogy a kutatók miért utasítják el például az asztrológiát vagy a parapszichológiát.
Az áltudományok iránti érdeklődés változik az idővel. Vannak olyan időszakok, amikor az emberek tudományba vetett bizalma meginog, és fogékonyabbakká válnak az áltudományok iránt, de e kettő között nem mindig van oksági kapcsolat. Amikor hirtelen sokan jelennek meg a piacon, akik tudást kínálnak az embereknek, a laikusok gyakran nem tudják e tudásokat biztosan megítélni. Ha belépünk a gyógyszertárba, nehezen döntünk arról, hogy a biomedicinán alapuló vagy a homeopátiás gyógyszereket válasszuk. A különbség még a szakértők számára sem nyilvánvaló. Az utóbbi két-három évtizedben valóban megnőtt Magyarországon az áltudományok iránti érdeklődés, ezek azonban nem feltétlenül akarják a tudományokat helyettesíteni. Nem mindig riválisai a tudománynak, hanem gyakran olyan kérdésekre kínálnak választ, amelyekkel amaz nem foglalkozik. A jog eszközeivel azonban nem lehet tökéletesen védekezni az áltudományok ellen.
– Tudományos kérdésekben ne az ügyvédek döntsenek, ezekről a tudományos közösségnek kell véleményt nyilvánítania – teszi hozzá Zemplén Gábor, aki ugyancsak a BME filozófia és tudománytörténet tanszékén dolgozik.
A hiszékenység és a gyanakvás furcsa egyvelege jelenik meg a még napjainkban is létező mozgalomban, amelynek követői a Föld laposságát hirdetik. Az interneten könnyűszerrel találunk számos honlapot, amelyek tudományosnak tűnő érvekkel támasztják alá állításaikat.
– Zemplén Gáborral egyszer részt vettünk egy csillagászhallgatókkal folytatott vitában, amelyben nekünk azt az álláspontot kellett védenünk, hogy a Föld lapos. És ezt sikerrel tettük, a vita után többen odajöttek hozzánk, és azt mondták – persze remélhetőleg tréfából –, hogy őket meggyőztük – büszkélkedik Kutrovátz Gábor. Az eset arról tanúskodik, hogy a tudósok sokszor annyira meg vannak győződve saját igazukról, hogy felkészületlenül mennek el a laikusok véleményét formáló vitákra. Ilyenkor a jól felkészült vitapartnerek még a legabszurdabb elméletek mellett is fel tudnak sorakoztatni olyan érveket, amelyek meglepik a tudomány képviselőit.

Molnár Csaba

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK