Christian Kracht neve hazánkban kevésbé ismert, pedig nem árt, ha megjegyezzük magunknak: a svájci születésű író Eurotrash címet viselő regénye után ugyanis szinte biztosan kíváncsiak vagyunk az életmű többi részére.
Vannak olyan szerzők, akiket a felejthetetlen történeteik miatt olvassuk, vannak akiket a könyveik gondolatisága miatt, és vannak olyanok, akiket főleg a műveik hangulata miatt. Egyértelműen ez utóbbiak közzé tartozik a francia–orosz Andreï Makine, akitől bár már több regényt is olvastam, amik között kedvencek is akadnak, de bizony a cselekményük jobbára már homályba veszik, viszont megmarad az az igazi, hamisítatlan makine-i hangulat, amiben jól megfér egymás mellett az élet legszörnyűbb oldala és a már-már giccsességig elvitt fennköltség.
(Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája, ford. Mihancsik Zsófia, Typotex, 2023; Henry David Thoreau: A gyaloglásról, ford. Nádasdy Ádám, Open Books, 2023) „A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik.” – írja Márai a Füveskönyvben.[1] Nem ő az egyetlen, aki a gyaloglásban valami esszenciálisat fedezett fel.
Az emberarcú tudomány című kötet szerkesztői, Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás különféle tudományterületek szakértőinek írásait gyűjtötték össze. A szerzők azt vizsgálják, miért fordulnak ma el olyan sokan a tudománytól, és keresnek alternatív világmagyarázatokat áltudományos elméletekben. Tudomány és áltudomány összefügg? CSORDÁS HÉDI VIRÁG ISMERTETŐJE. „Féregpetéket oltanak belénk, krumplival lehet kiszívni a vakcinát” – olvasható a népszerű internetes hírportálon.
Rövid és velős könyv az anyává válásról Rövid és velős könyv az anyává válásról. Skandináv letisztultság és őszinteség jellemzi ezt az írást, amely a maga egyszerűségében nagyszerű. Nincsenek nagy szavak és világmegváltás, egy női sorsot ismerhetünk meg, a szemünk előtt bontakozik ki egy család megszületésének az időszaka, annak minden szépségével és rútságával együtt.
Az anyává válás, valamint a társra találás története rajzolódik ki a norvég írónő A gyerek című regényéből, amelyet Petrikovics Edit ültetett át magyar nyelvre. A norvég Kjersti Annesdatter Skomsvold A gyerek című, csupán százoldalas, ám annál sűrűbb szövetű regényében egyszerre szemléli önmaga és családja történetét egy kívülálló objektív, kutató tárgyilagosságával, és egy, az önnön lelke legmélyére alámerülő, saját félelmeinek kiszolgáltatott nő szemével.
Az élet talán legnagyobb változása, amihez igazán semmi sem fogható – anyává válni. Saját életünk középpontjából a perifériára kerülünk, és bár a test és a lélek gyakran követeli korábbi jussát, a folyamat nem visszafordítható. Ambivalens tapasztalat, egyszerre felemelő és traumatikus, szavakkal nehezen megragadható.
Transzgenerációs traumákról, a múlt jelenre gyakorolt hatásáról elég sokat lehet olvasni mostanság. Lépten-nyomon belebotlunk az irodalomban, persze így volt ez régen is, csak most már neve van a jelenségnek. Na, de mitől különleges A fügefa, miben mutat újat? Számomra leginkább a férfi szemszögben. Itt van az elbeszélőnk, Jadran, akit elhagy a felesége, és nem érti mindez miért történik. Egyes családtagok eltűnése nem újdonság számára, zavaros módon lépett ki a családból az apja, és hasonló történt az évekre közel-keletre távozó nagyapával is.
Mi marad, ha beismerem, hogy kitaláltam egy történetet magamról, és arra használtam, hogy megpróbáljam megérteni, mit érzek, amikor egyedül maradok önmagammal? Mi marad, ha eldobom a történetemet és itt állok az érzéseimmel, amiket nem értek? A címválasztás ez esetben nem véletlen a szerző részéről, a nagyapa által az isztriai kertben ültetett fügefa a szó szoros értelmében és szimbólumként is folyton visszatér a műben.
Thomas Cathcart – Daniel Klein: Platón és a kacsacsőrű emlős bemegy a bárba... című rendhagyó filozófiai kalauzával hatalmasat ugrunk. A múltból a jelenbe jutunk, az európai kontinensről Amerikába érkezünk, a kontinentális filozófia tradícióit magunk mögött hagyva a filozófiaművelés angolszász szokásainál találjuk magunkat. A kötet szerzői, kortárs amerikai urak – mindkettő idős, nyolcvanas bácsi; az egyikük inkább egyetemi ember, a másikuk fikciós-humoros művek szerzője – a viccek tükrében beszélnek nekünk a filozófiáról. A filozófia és a viccek, meg egyáltalán, a humor?
