Amikor a hatvanas évek végén elkezdték kiadni Magyarországon Lénárd Sándor könyveit, érthető módon hamar népszerűek lettek a nagylevegőjű, világpolgári tapasztalati világot tükröző írások. Kozmopolitizmusát részben a neveltetése formálta ki, részben a történelem, és ez így együtt a legnemesebb patinát vonta köré, ugyanakkor az itteni, épp oldódásnak indult bezártság viszonyai között a szabadság üzenetét hordozta munkássága és sorsa is – még ha az utóbbi távolról sem a saját akarata szerint alakult. A jó értelemben vett „úriember”, a polgár figuráját, habitusát jelentette az akkori olvasók számára, valamit, ami a múlté, de amiben nincsen semmi avítt, letűnt – sőt az emigrációs léthelyzetből fakadó nyitottság jellemzi. Végső hazájában, Brazíliában például azzal vált országosan ismertté, hogy megnyert egy televíziós műveltségi vetélkedőt. Ha nem is széles körű, de kétségkívül nemzetközi hírnevét pedig azzal érdemelte ki, hogy lefordította latin nyelvre a Micimackót.
Ennek a kötetnek egy német nyelvű rádiós előadás-sorozat a gerince: tudósan amatőr esszék a nyelvről, a kis nyelvekről, nyelvjárásokról, viszonyukról az őket körülfonó nyelvi közeghez. Szellemes, finom megfigyelések, összevetések, váratlan, elegánsan fékezett bakugrások, könnyed adomázgatás. A kötetet nyitó beszámoló egy magas szintű nemzetközi politikai tanácskozásról (a tolmács szemszögéből) eredeti hangvétele, dokumentumértékű korfestés, de ugyanezt a megélt, jó értelemben vett bennfentességet tükrözik a nyelv kalandjait, alakulásait bemutató írások is.
A szerkesztők, Siklós Péter és Terts István igazán aprólékosan, mondhatni, áldozatosan gondozták a kötetet. Terjedelmének több mint felét teszi ki az előszó, a regényességével kifejezetten kalandos életrajz, valamint az óriási és igen részletes, a felvetődő kérdések összes lehetséges irányába elkacskaringózó jegyzetanyag.