Ismét megjelent Lénárd Sándor (1910-1972) orvos és költő-író bölcs, kedves, élvezetes, okosan szórakoztató és kellemesen tanító könyve a nyelvek világáról. Szerzője azokból az ismereteiből és tapasztalataiból mazsolázgat a számunkra, amelyeket tizenhárom idegen, élő ill. holt nyelv megtanulásával és használatával, és a nagyvilágban eltöltött tartalmas élettel halmozott fel. A Typotex honlapjáról idézve: „Magyarországon született, Ausztriában nevelkedett, először Olaszországba, majd Brazíliába menekült. Brazíliában azzal lett híres, hogy - Bach életét és zenéjét választva témának - megnyerte a televízió műveltségi vetélkedőjét; a nagyvilágban azzal, hogy latinra fordította a Micimackót, a magyar olvasók számára pedig a Völgy a világ végén című könyvével vált ismertté.” Utóbbiban így beszél életéről: „Voltam kukta, mértem házról-házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, az amerikai hadsereg antropológusaként csontvázakat raktam össze apró darabkákból a Vezúv táján, írtam művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat, egy ideig zongorakettőst játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznaját, voltam az ebtenyésztők kongresszusának fordítója, Brazíliában pedig egy ólombánya mindenes orvosaként kezdtem.” Életét is ismerteti itt egy fejezet.

Ismét a Typotextől idézve, e kötet ajánlójából: „Lénárd a nyelvek szerelmese és kimagasló művelője is volt. Ez a kötet elsősorban erről az oldaláról kívánja bemutatni, olyan szerzőként, aki lenyűgöző magabiztossággal kalauzolja a kíváncsi érdeklődőt a nyelvek bábeli tornyában. A magyar nyelvben valamelyest mindig elszigetelten, nekünk különösen fontos, hogy ismerkedjünk az idegen nyelvek tanulásának és használatának szépségével és izgalmával. Ennek bemutatására kevés szerző lehet alkalmasabb, mint a tolmács, fordító, poliglott művész és gondolkodó Lénárd Sándor.”

A rendszerváltozás megnyitotta előttünk a világot, és a szabadságunkat ma már mindenekelőtt a saját hiányosságaink korlátozzák. Az egyéni boldoguláshoz soha még nem volt ennyire szükségünk arra a képességre, hogy nyelvi nehézségek nélkül tudjunk kommunikálni más országok népeivel, és így a szó minden értelmében meg tudjunk élni közöttük, ehhez pedig képesek legyünk gyorsan, hatékonyan nyelvet tanulni.

A nyelvek világával ismerkedni csodálatos kaland, amelyben megismerhetjük a nyelv használóinak világát is. Lénárd e könyvében az a legizgalmasabb, hogy milyen érdeklődéssel fordul egy igazi kultúrember más népek nyelvéhez, s igyekszik megismerni benne azok szellemiségét is. Ez nem nyelvészeti tanulmányok valamiféle gyűjteménye. Lénárd nyelvekről beszél, a nagy általános műveltségű és a témát szerető ember módján - az ’amatőr’ eredeti, pozitív jelentése szerint -, és ekként vázol fel egy-egy jelenséget, jellemző vonást közelebb hozó gondolatokat nyelvek születéséről, sajátosságaiknak, világuknak a formálódásáról. Így szól novellányi írásokban, néhány jellemző felvázolásával a katarinai (Dél-Brazília) német nyelvről és annak kapcsán a XIX. századi európai viszonyokról; a brazíliai portugálról, a botokud indián nyelv kapcsán a kultúrák találkozásáról/ütközéséről; a francia nyelvről „akadémiai áldás nélkül”; a római olasz nyelvről, az újlatin nyelvről, és az amerikai angolról - amelyről sokan mondják, hogy az angolokat az amerikaiaktól főként a közös nyelv választja el. Számunkra sajátosan érdekes az az itt szereplő írása, amelyben a külföldnek mutatja be néhány jellemző vonással a világ egyik legnehezebbnek mondott nyelvét: a magyart.

Külön kiemelést érdemelnek a Lénárd írásaihoz kapcsolódó bőséges és alapos jegyzetek, amelyek terjedelemben a kötet felét teszik ki. Bennük csaknem egy apró lexikonnyi tudásanyagot kapunk, sok történelmi, kultúrtörténeti, nyelvészeti adattal és információval.

Osman Péter másik ismertetése e könyvről a MISZ hírlevelében itt olvasható.