Bölcs, kedves, élvezetes, okosan szórakoztató és kellemesen tanító könyv a nyelvek világáról. Szerzője azokból az ismereteiből és tapasztalataiból mazsolázgat a számunkra, amelyeket tizenhárom idegen, élő ill. holt nyelv megtanulásával és használatával, és a nagyvilágban eltöltött tartalmas élettel halmozott fel. Lénárd minden műve – ez is – olyan, mintha egy közeli, sokat látott, barátunk mindig nagyon emberséges gondolatait hallgatnánk életről, tudásról, műveltségről. Egy emberét, akit a nyelvtudás szeretete odáig vitt, hogy a XX. század derekán lefordította latinra a Micimackót, s akinek e gyakorlatiasnak éppen nem nevezhető vállalkozását végül is igazolta e művének sikere. Erről is beszámol itt.
A szerző 1910-ben született Budapesten, Bécsben szerzett orvosi diplomát, és így beszél kalandos életéről: Voltam kukta, mértem házról-házra vérnyomást, voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, az amerikai hadsereg antropológusaként csontvázakat raktam össze apró darabkákból a Vezúv táján, írtam művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat, egy ideig zongorakettőst játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznaját, voltam az ebtenyésztők kongresszusának fordítója, Brazíliában pedig egy ólombánya mindenesorvosaként kezdtem. (Völgy a világ végén – Magvető Kiadó, 1971)
A rendszerváltozás megnyitotta előttünk a világot, és a szabadságunkat ma már mindenekelőtt a saját hiányosságaink korlátozzák. Pl., egyik legfőbb ilyen tényezőként, a gyakorlatban jól használható nyelvtudás hiánya. Az egyéni boldoguláshoz soha még nem volt ennyire szükségünk arra a képességre, hogy nyelvi nehézségek nélkül tudjunk kommunikálni más országok népeivel és így a szó minden értelmében meg tudjunk élni közöttük, s úgyszintén arra, hogy ehhez képesek legyünk gyorsan, hatékonyan nyelvet tanulni.
Idegen nyelv tanulásához a legjobb alap, hogy tudjuk pontosan, kifinomultan használni a sajátunkat. Sajnos a honi köznyelvi környezetünk ebben ma meglehetősen kedvezőtlen. Most talán inkább abban kell reménykednünk, hogy nem igaz a régi mondás, amely szerint nyelvében él a nemzet – mert ha mégiscsak igaz lenne, úgy rút romlás fenyegetne bennünket. A mai köznapi használatban, de még az emelkedettebb szinteken is csúful romlik a nyelvünk, csúful rontják sokan még azok közül is, akiknek éppen hogy a szépsége, tisztasága megőrzésén kellene szorgosan munkálkodniuk. Naponta láthatjuk egyebek közt, hogyan rontják a mintaadásban, az ízlésformálásban feltehetően mindenki másnál nagyobb befolyással bíró televíziók, közöttük az állítólag a hon üdvéért, értünk tevékenykedő közszolgálati televízió. Úgy tűnik, minél inkább a nézettséget célozza a műsor, annál primitívebben szól a közönségéhez, azzal igyekezvén elnyerni a kegyét, hogy megkíméli a legcsekélyebb szellemi erőfeszítéstől is. Jellemző példa erre, hogy amit valaha a jobbak olyképpen mondtak, hogy „igazán nagyon kedves tetszik lenni, igen hálás vagyok érte, és köszönöm szépen”, azt ezek ma gyakorta ekként adják elő: „tök ari vagy”. Igénytelen? Igen. Primitív? Igen! Kártékony az ilyen nyelvrontás? Igen!! Nagyon is kártékony, mert azt sugallja, hogy nem érdemes vesződni a mondanivalónk finoman kimunkált, hajlékony megfogalmazásával, következésképpen még kevésbé a szavakba öntött üzenet finomabb árnyalatait, sőt még a hangulati elemeit is pontosan közvetítő verbális eszköztár elsajátításával. Ez pedig nem az az alap, amelyről jó eséllyel foghatunk neki más nyelvek kitanulásának.
Ez a könyv nem nyelvészeti tanulmányok valamiféle gyűjteménye. Lénárd nyelvekről beszél, a nagy általános műveltségű és a témát szerető ember módján – az 'amatőr' eredeti, pozitív jelentése szerint –, és ekként vázol fel egy-egy jelenséget, jellemző vonást közelebb hozó gondolatokat nyelvek születéséről, sajátosságaiknak, világuknak a formálódásáról. Így szól novellányi írásokban, néhány jellemző felvázolásával a katarinai (Dél-Brazília) német nyelvről és annak kapcsán a XIX. századi európai viszonyokról; a brazíliai portugálról, a botokud indián nyelv kapcsán a kultúrák találkozásáról/ütközéséről; a francia nyelvről „akadémiai áldás nélkül”; a római olasz nyelvről, az újlatin nyelvről, és az amerikai angolról – amelyről sokan mondják, hogy az angolokat az amerikaiaktól főként a közös nyelv választja el. Számunkra sajátosan érdekes az az itt szereplő írása, amelyben a külföldnek mutatja be néhány jellemző vonással a világ egyik legnehezebbnek mondott nyelvét: a magyart.
Külön kiemelést érdemelnek a Lénárd írásaihoz kapcsolódó bőséges és alapos jegyzetek, amelyek terjedelemben a kötet felét teszik ki. Bennük csaknem egy apró lexikonnyi tudásanyagot kapunk, sok történelmi, kultúrtörténeti, nyelvészeti adattal és információval.