A kicsi, zsebkönyvszerű, de igényes kemény kötésben megjelent kötet valóságos gyöngyszem, amelyet mindenki a szívébe zár, aki Lénárd Sándort szereti, és akit a nyelvek érdekelnek. Lénárd Sándort pedig sokan szeretik. Völgy a világ végén című kötete, amely még a hatvanas években jelent meg, igen nagy hatást gyakorolt a magyar értelmiségre, és azóta Lénárdot is azok között tartjuk számon, akik külföldön maradandót alkottak. Ma már mindenki tudja róla, hogy új hazájában, Brazíliában arról lett híres, hogy műveltségi versenyt nyert a televízióban Bach életművének témájában. A Micimackó latin fordítása (Winnie ille Pu. Liber celeberrimus omnibus fere pueris puellisque notus nunc primum de anglico sermone in Latinum conversus) az egész világon ismertté tette. Azt azonban már kevesen tudják, hogy szinte polihisztor volt: a tudományos művek mellett verseket és novellákat írt, zenélt, rajzolt, és hogy hányatott életét az üldöztetések mellett betegségek is nehezítették. Mengelével is összetévesztették egyszer, holott éppen csak szerencsével élte túl Olaszországban a vészkorszakot, ha úgy tetszik, éppen Mengelét.
Azt talán tudtuk, hogy sok nyelven beszélt, de hogy ennyire érdekelték a nyelvek, részben a nyelvek „szelleme”, a jelentések és a nyelvi formák világa, arról csak most, ebből a kötetből értesülhetünk, amely a nyelvekre vonatkozó tanulmányaiból kínál egy csokornyit. Ebben megtalálható az a gyűjtemény is, amelyet Hét nap bőbeliül címen még maga adott ki (eredetileg német nyelven). Lényegében ez a kötet fő tengelye, amelyben a magyar nyelvről, a katannai németről, a brazíliai portugálról, a botokud indián nyelvről, a francia dialektusokról, a római olaszról, az újlatinról, illetve még nyolcadikként, az amerikai angolról értekezik. Ezek a tanulmányok jellegzetes Lénárd-írások, sztorik, esszék, teli érdekes fordulattal, sok apró, tudományos értékű információval. Jól mutatják Lénárd érzékét az emberi és társadalmi érdekességek és jellegzetességek iránt. Érdekes tanulmány található a háború utáni olasz éveiről, amikor tolmácsként dolgozott Rómában, és közvetlenül figyelhette meg a nyugat-európai országok első tétova közeledését egymás felé. Tanulmányban emlékezik meg a Micimackó latin kiadásának kalandos történetéről. Az egész kötetet kedves önéletrajzi novella nyitja, gyermekkori emlék: miközben egy olasz hadifogollyal próbált kommunikálni, először csodálkozott rá az idegen nyelvre. A kötet külön érdekessége az a teljesítmény, amely a szerkesztőket dicséri. Talán nem is a jó szerkesztői előszót – Terts István értő munkáját – vagy a másik szerkesztő, Siklós Péter kitűnő Lénárd-életrajzát kell kiemelni, valamint a teljességre törekvő Lénárd-bibliográfiát, hanem a 283 egységből álló, csaknem a kötet felét elfoglaló jegyzetapparátust, amelyben megmagyarázva, kontextusba állítva, gyakran pontosítva vagy korrigálva mindent, ami a mai magyar olvasónak gondot okozhat a megértésben. E jegyzetek többsége kitágítja és tovább fejleszti Lénárd mondanivalóját, sokszor nagyon érdekes irányokba elkalandozva. A szerkesztők teljesítménye e jegyzetekben tiszteletre és szeretetre méltó, lenyűgöző a filológiai pontosság, amellyel a legkülönbözőbb – leginkább nyelvtudományi – témákhoz nyúlnak. Kommunikáció, jelentés, nyelvi változás, pragmatika, pszicholingvisztika stb. iránt érdeklődőknek – ez a jegyzetapparátus talán a legizgalmasabb. El kell hinnünk a szerkesztőknek, hogy szinte minden Lénárd-mondathoz tudtak volna kommentárt fűzni, és hogy kibontakozóban van egyfajta Lénárd-kutatás, Lénard-filológia.
A jegyzetek nagy értéke, hogy a szerkesztők eligazítanak a tárgyalt kérdés főbb szakirodalmában is, Lénárd szelleméhez hűen nemcsak a magyar nyelvű közvéleményt illetően, hanem a világnyelveken vagy gyakran a kis európai nyelveken megjelent szakkönyvek, tanulmányok vonatkozásában is. A jegyzetapparátus sajátos tisztelgés Lénárd Sándor nyelvi műveltsége és teljesítménye előtt, és a kis kötet ezekkel a jegyzetekkel együtt teljes és különleges.
A könyv hátsó borítóján nagyon jó, találó ajánlás olvasható, amelyet a recenzens csak kiemelni tud: „Az Európai Unió küszöbén különösen fontos, hogy a művelt nagyközönség Magyarországon minél több élményszerű tapasztalatot szerezzen az idegen nyelvek tanulásának és használatának szépségeiről, valamint izgalmáról, s ennek bemutatására kevés szerző lehet alkalmasabb, mint a tolmács, fordító, poliglott művész és gondolkodó Lénárd Sándor.