Ha csak egy bolygón vagyunk jelen, akkor könnyedén eltűnhetünk nyom nélkül

Az emberiség jövője elképzelhetetlen a világűr kínálta lehetőségek hasznosítása nélkül, áll Almár Iván és Galántai Zoltán Ha jövő, akkor világűr című könyvében. Hogyan telepedjünk le más bolygókon? Hogyan védekezhetünk a Földet veszélyeztető kisbolygók ellen? Kell-e üzennünk más civilizációknak, és keresnünk az ő üzeneteiket? E kérdésekről a lapunknak nyilatkozó két szerző véleménye is gyakran eltér.

Hogy miért kell kilépnünk az űrbe? Napjainkban a kőolaj ára szinte folyamatosan rekordokat dönt, egyre nehezebben hozzáférhető a víz az emberiség nagy része számára, és egyre több olyan globális veszéllyel találkozunk, amelyre korábban nem is gondoltunk. Ezek a körülmények kényszerítő erővel tolják az emberiséget abba az irányba, hogy éljen azokkal a forrásokkal, amelyek a kozmikus környezetből hasznosíthatók. Ilyen például a napenergia, amely jelenleg még igen drágának tetszik, de ez csak addig van így, ameddig a kőolaj nem lesz még drágább – mondja Almár Iván űrkutató csillagász, az Űrkutatási Tudományos Tanács volt elnöke.
A világűr forrásainak hasznosítása kicsinek tűnő, de elkerülhetetlen lépéseken keresztül valósulhat meg a kutató szerint. Egy-egy bolygó kolonizálását meg kell hogy előzze az automata műszerekkel való alapos vizsgálat. Ez után következhetnek a rövid távú emberes küldetések, majd az állandó telepek létrehozása. Ez utóbbira már kidolgozott tervek vannak a Hold esetében. A Marson használható eszközök kipróbálásának ideális helyszíne a Hold, ahonnan baj esetén néhány nap alatt haza lehet jönni. Az emberes Mars-utazáshoz még egy kihagyhatatlan lépést meg kell tennünk, amely nélkül még időpontot sem lehet kitűzni. Ez pedig az, hogy egy automatának vissza kell térnie onnan, írja Almár Iván és Galántai Zoltán a Ha jövő, akkor világűr című könyvben (Typotex, Budapest, 2007).
– A Föld, függetlenül attól, hogy mennyire vigyázunk rá, hosszú távon, akár évezredes távlatban nem fenntartható. Más bolygók kívánatos megoldásnak tűnhetnek, ez önmagában azonban még nem jelenti azt, hogy valaha is kirajzunk a világűrbe, hiszen semmi sem biztosítja azt, hogy hajlandóak leszünk ebbe beruházni – egészíti ki Galántai Zoltán, a Budapesti Műszaki Egyetem jövőkutatója. – Vagyis ez elsődlegesen nem a technológia kérdése, mert az nem olyan nagy probléma. A kérdés társadalmi része súlyosabb. A társadalomban lenne szükség olyan mechanizmusokra, amelyek arra ösztönöznék a világ döntéshozóit, hogy ebbe a vállalkozásba fektessenek emberi ésszel szinte felfoghatatlan mennyiségű pénzt, majd évszázadokat várjanak, míg esetleg megtérül a befektetésük. Erre a mai nyugati civilizáció esetében szinte semmi esélyt nem látok.
Az 1967-ben aláírt világűregyezmény azt a célt is szolgálta, hogy lelassuljon az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Az addig az űrkutatásra fordított töméntelen mennyiségű pénzt sokkal okosabb célokra is el lehetett volna költeni az amerikai politikusok szerint. Ha ezt az érvelést továbbgondoljuk, könnyen rájöhetünk, hogy mindig lesz helye itt lent az űrkutatásra fordítandó pénznek.
– Ebben az érvelésben van logika. Ha a maláriának évente áldozatul eső milliókra gondol az ember, valóban méltányolható az az érvelés, hogy inkább gyógyítsuk meg őket, mint hogy felküldjünk még tíz űrhajóst a Holdra. Gondolkodhatunk azonban úgy is, hogy miért lenne több joga az életben maradáshoz és az élhető környezethez a jelenben élő embernek, mint a másiknak, aki egy évezreddel később fog megszületni. Azzal ugyanis, hogy pénzt vonunk el az űrkutatástól, a jövő generációk lehetőségeit csorbítjuk, és az sem biztos, hogy a pénz valóban eljut a rászorulókhoz – érvel Galántai.
Az űrben végzett ipari tevékenység addig nem lehet nyereséges, amíg húszezer dollárba (3,4 millió forintba) kerül egy kilogramm hasznos tehernek a Földről az űrbe juttatása. Erre megoldást kínálhat az űrlift, amely egy geostacionárius pályán keringő (mindig a Föld egy adott pontja fölött elhelyezkedő) műhold és a felszín között kifeszített kábelen közlekedne. A szakemberek többsége azonban inkább érdekes ötletnek, mintsem megvalósítható tervnek tartja az űrliftet. Az árak letörésében sokkal fontosabb szerep hárulhat az űrturizmusra.
– Olcsóbbá tehetik a űrrepülést a gyakorivá váló űrkirándulások. A Földről való kijutás azért olyan rettenetesen drága, mert nagyon ritkán bocsátanak föl űrhajókat. Így a meglévő infrastruktúra működési költségei nagyon kevésfelé oszlanak el. Ez olyan, mintha Heathrow-t fenntartanák azért, hogy havonta leszálljon egy repülő – mondja Almár Iván, és vitatkozik szerzőtársával, aki szerint a turizmus nem létrehozza a közlekedési ágakat, hanem rájuk épül, így hosszú távon nem működőképes. Az űrturizmusra csak a magántőke áldoz, így az állami ügynökségek kiadásai tovább csökkenthetők, és az űrutazások fajlagos költsége jelentősen kevesebb lehet. Természetesen nem ismerhetjük biztosan az űrturizmus jövőjét. Nem tudni, hogy mekkora valós igény van rá, és az iparág jövőjét alapvetően befolyásolhatja egy esetleges baleset, amely után a potenciális űrutasok elveszíthetik a bizalmukat e cégek iránt. Viszonylag kis befektetéssel ezek az űrrepülőgépek már nemcsak űrugrásra (tehát a világűr általánosan elfogadott határának számító száz kilométeres magasság néhány perces átlépésére) lesznek képesek, hanem segítségükkel Föld körüli pályára is lehet majd állni.
A Föld túlnépesedése mellett azért is fontos lenne más bolygókat kolonizálnunk, hogy csökkentsük az emberi civilizáció teljes eltűnésének esélyét. Ha csak egy bolygón vagyunk jelen, akkor könnyedén eltűnhetünk nyom nélkül. Ha vannak kolóniáink más bolygókon is, akkor nagyobb valószínűséggel maradnak fenn emberi csoportok, még akkor is, ha a Föld megsemmisül. Nyikolaj Kardasov szovjet csillagász 1964-ben aszerint kategorizálta a civilizációk technikai fejlettségét, hogy egy bolygó, egy egész naprendszer vagy egy galaxis energiakészletét képesek birtokolni. Jelenlegi tudásunkkal nem ismerünk olyan természeti katasztrófát, amely egy Kardasov-féle kettes szintet elért (tehát más bolygókra is eljutott) civilizáció teljes pusztulását okozná.
– Tehát a történelem során először előállna az az állapot, hogy az emberiség fennmaradása szinte biztosra vehető lenne. Ez a tökéletes biztonság csak a természeti katasztrófák ellen állna fönn, a társadalom magát bármikor elpusztíthatja – mondja Galántai.
Az űr erőforrásainak hasznosításához nem feltétlenül kell kilépnünk a Földről. Kapcsolatot kereshetünk ugyanis olyan földön kívüli civilizációkkal, amelyek technikai fejlettsége feltehetően a miénk fölött áll. Rádiójelek után kutatunk, amelyek a Naprendszeren túlról érkeznek, ez a SETI-program, illetve mi is küldünk ilyen jeleket a METI-program keretében.
– A SETI-ben részt vevő kutatók között nagy vita van arról, hogy van-e értelme üzeneteket küldenünk a csillagok felé. Az üzenetpárti csoport azt hangoztatja, hogy ha mindenki hallgat, akkor nem jöhet létre kommunikáció. Egy fejlett civilizációnak jelt kell adnia magáról, üzeneteket kell küldenie kifelé. A másik csoport szerint az üzenetküldésnek vannak veszélyei, és nem is feltétlenül szükséges a párbeszéd megkezdéséhez. Elképzelhető, hogy egy olyan idegen civilizáció rádiójeleit érzékeljük majd, amely több százezer évvel fejlettebb nálunk. Ez esetben az emberiségtől nem várható el, hogy ő kezdje a párbeszédet, elegendő akkor válaszolnunk, ha már érzékeltük az adást. A METI-t így bajosan lehet kutatásnak nevezni, legfeljebb egy igen energia- és költségigényes tevékenység – véli Almár.
Az üzenetküldés kevéssé szolgál tudományos célokat, a résztvevőket inkább a pénzügyi érdekeik motiválják.
– A METI felfutása a volt szocialista rendszer öszszeomlásával függ össze. A volt Szovjetunió területén, például Jevpatorijában hatalmas radarrendszerek álltak kihasználatlanul, miután az ellenséges kémműholdak iránti kutatás jelentőségét vesztette. E radarrendszerek működtetői piaci lehetőséget láttak az idegenek számára küldendő üzenetekben. Az üzenetküldés gyakorlata nincs jogilag szabályozva, így bárki felhatalmazva érezheti magát arra, hogy az egész emberiség nevében üzenjen a közeli csillagok felé. Az üzenetek egyre inkább a média híréhségének kielégítését szolgálták. Az idén február 4-én a NASA a Beatles Across the Universe című dalát küldte ki az űrbe, amelynek tudományos volta megkérdőjelezhető, bár más METI-projektek értékesek lehetnek – mondja Galántai.
Amikor megérkezünk majd más bolygókra, évszázados szokásainkat is le kell vetkőznünk, nehogy tönkretegyük kiszemelt második otthonunkat is. Az ember már a világűrt is elkezdte beszennyezni. Az űrben hagyott emberi eredetű, nem működő tárgyak egyre nagyobb veszélyt jelentenek az űrhajósok, az űrhajók és a műholdak biztonságára. Sokan nem látják át az űrszemét okozta gondok nagyságát. Úgy gondolják, hogy mivel az űrben hagyott hulladék mennyisége még eltörpül a Földön összegyűlt szeméthez képest, egyelőre nem kell vele komolyan foglalkoznunk. Azonban a hulladék az űrben máshogy viselkedik, mint itt a Földön. Ott nem marad egy helyben, hanem másodpercenként hét-nyolc kilométeres sebességgel száguld, amely többször meghaladja egy kilőtt puskagolyó sebességét.
– Ha egy ilyen porszem becsapódik a nemzetközi űrállomás oldalába, kilyukaszthatja. A lyukon át megszökik a levegő, és űrhajósok halhatnak meg. A Földön egy porszem nem öl meg egy embert – mondja Almár. Az űrszemét esetében a sűrűsége alapján feltételezhető veszélyességét a sokszorosára növeli a sebessége. Az űrszemét mennyisége lavinaszerűen a sokszorosára is emelkedhet. Ha az egyik tárgy becsapódik egy másik keringő objektumba, aprózódni kezdenek, és a törmelék felhő sokkal veszélyesebb lehet, mint egyetlen nagy tárgy. Ez ma még nem olyan baj, ami gátolná az újabb űreszközök Föld körüli pályára telepítését, a jövőbeni nehézségeket azonban jól jelzi, hogy a nemzetközi űrállomás pályáját épp a napokban kellett módosítani azért, mert orosz eredetű hulladékok kerültek az útjába. A már a világűrben keringő űrszemetet begyűjteni nem tudjuk. Mindössze annyit tehetünk, hogy igyekszünk az újonnan képződő hulladék mennyiségét csökkenteni, illetve a meglévő veszélyesnek ítélt tárgyak pályáját nyomon követni. Ezek a tárgyak idővel beléphetnek a légkörbe, ahol elégnek, és nem okoznak több nehézséget.
Sokkal nagyobb veszélyt jelenthetnek a Föld felé tartó kisbolygók és üstökösök, amelyek eltörölhetik egész civilizációnkat. Ezek az úgynevezett kis valószínűséggel bekövetkező nagy hatású események. Itt is két gondolkodásmód találkozik egymással. Vannak, akik az esemény valószínűtlenségét hangsúlyozzák, és ezért nem tartják fontosnak az ellene való védekezés fejlesztését. Mások viszont úgy gondolják, hogy ha mégis bekövetkezne, akkor a valószínű károk messze meghaladnák azt az árat, amit a védekezés igényel. Már megkezdődött azoknak a kisbolygóknak a feltérképezése, amelyek olyan pályán mozognak, amely esetleg veszélyezteti a Földet. Ez a munka eltarthat tíz évig, de ha befejezik, nagy előnyhöz juthatunk. Az idő ugyanis nagyon fontos. Ha hosszú évekre, akár évtizedekre előre tudnánk, hogy egy kisbolygó ütközőpályán közelít a Föld felé, akkor már a mai technikával is el tudnánk kerülni a becsapódást. A hollywoodi katasztrófafilmek kedvelt forgatókönyvével szemben a legrosszabb dolog, amit tehetnénk, az, hogy szétlőjük, ekkor ugyanis a darabjai ugyanúgy a Föld felé száguldanának tovább. Ehelyett, bár kevésbé látványos, sokkal célravezetőbb lenne az, ha eltérítenénk a pályáját. Számos ötlet felmerült már arra, hogyan lehetne ezt megtenni. Ha elég sok idő állna rendelkezésünkre, mellé helyezhetnénk egy testet, amelynek gravitációja miatt módosulna az égitest pályája.
Az űrkutatás tehát valóban rendkívül pénzigényes tevékenység. Bizonyos elemei azonban csendben kikerültek az állami finanszírozás keretei közül, mindennapi életünk részét képezik, és senki sem gondol már úgy rájuk, mintha néhány megszállott drága játékai lennének. Ma már a távközlési műholdakat magáncégek működtetik. Ezek a műholdak jelenleg a kontinenseken átívelő valós idejű kommunikáció legolcsóbb eszközei. Ha az óceán fenekén futó kábelek egyszer olcsóbbak lesznek, mint a műholdak, akkor a műholdakat le fogják selejtezni. Ez azonban még nincs így. A navigációs célokra használható globális helymeghatározó rendszer (GPS) műholdjai kezdetben katonai célokat szolgáltak, időközben azonban ezek is üzleti vállalkozások részei lettek.
– Nem avult el Konsztantyin Ciolkovszkij, az űrkutatás elméleti megalapozójának híres mondata: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben” – idézi Almár Iván. – A mai napig ez adja a legtöbb űrkutató motivációját. Az ember kilépése a világűrbe így nem pusztán propagandacélokat szolgál, ahogyan az űrverseny éveiben történt, hanem fennmaradásunk egyetlen módja.