Ötven évvel az űrkorszak kezdete után egyre világosabbá válik, hogy az emberiség jövője elválaszthatatlan a világűrtől – ezért fontos feladat már ma is egyrészt a kozmikus környezetünkből származó veszélyek, másrészt az űrhajózás távlati lehetőségeinek áttekintése. Jövőnk és a kozmosz viszonyának egész sor alapvető kérdése merülhet fel.

Mi gátolja jelenleg leginkább az emberiség terjeszkedését a világűrben? Veszélyezteti-e az űrhajózást az űrszemét felszaporodása? Segíthet-e a további lépések megtételében egy űrlift vagy az űrturizmus kifejlődése? Igazi perspektívát jelent-e a NASA tervezett Hold- és Mars-programja? A Földet előbb-utóbb eltaláló kisbolygók és üstökösök elől menekülve el kell-e hagynunk bolygónkat? Vannak-e már reális tervek idegen égitestek lakhatóvá tételére vagy űrvárosok építésére? Találkozhatunk-e ezen az úton idegen eredetű élőlényekkel, és van-e felelősségünk a más égitesteken kialakult természetért? Lesz-e valaha lehetőségünk arra, hogy elhagyva a Naprendszert eljussunk a távoli csillagokig? Lehetséges és kívánatos-e, hogy üzeneteket vagy eszközöket küldjünk feléjük, vagy inkább arra koncentráljunk, hogy megvédjük bolygónkat minden esetleges külső fenyegetéstől? Mostani elképzeléseink szerint milyen következményekkel járhatna a kapcsolatfelvétel egy nálunk sokkal fejlettebb, idegen civilizációval?
(forrás: nol.hu)

„Napjainkban ezrével élnek olyan emberek a Földön, akik életüket a műholdaknak köszönhetik , mert figyelmeztették őket egy hurrikánra, vagy mert lehetővé tették számukra egy segélyhívást, esetleg a GPS-holdak egyszerűen megmondták nekik, merre menjenek hazafelé. Persze, ha örökké otthon maradtak volna, akkor nem lett volna szükségük műholdakra, de azt emberi faj jelentős része nem elégszik meg azzal, hogy nyugton legyen; belső késztetést érez a felfedezésre. Az alternatíva, hogy a Földön vagy Föld körüli Pályán maradunk, az emberi faj számára nem tekinthető járható útnak, mert nem veszi igénybe szükségleteit.”( Mark Williamson)

A vélhetően Stephen Hawking által is vallott nézet, miszerint elé kell hagynunk a földet, messze túlmutat az ökológiai katasztrófákkal riogató könyveken. Két tus vállalkozása, egy izgalmas interdiszcplináris munka, vizsgálja az emberség lehetőségeit, egy csillagász és egy jövőkutató dugta össze a fejét, hogy alaposan megtárgyalja perspektíváinkat.
A Typotex által kiadott kötet címe: „Ha jövő, akkor világűr?” magára vállalja, hogy részletesen tisztázza azokat a tényezőket és lehetőségeket, amelyek a 21. század elején elősegíthetik az emberiség szorosabb kapcsolatát az univerzummal. Hogy ne legyen a jövő világzűr. Mérhetetlen felhalmozódott tudás foglaltatik a címben a „ha” és a jövő” szó mögött, mely most rendkívül olvasmányos formát öltött. A könyvet azzal az izgalommal vettem kézhez, mint, mint kamasz koromban Verne Gyula könyveit és ez az izgalom eltartott az utolsó oldalakig. Mert az eddigi világmegváltók, guruk, zöld apostolok, transzcendentális meditátorok eleddig a Föld lakóinak egy morális megújulását követelték a fenntartható fejlődés érdekében. Ezek a próféciák a Római Klub nyolcvanas évei óta rendszeresen megismétlődtek: Úgy éljük az életünket, hogy szinte nem is foglalkozunk mással, mint a megszokott életformánk fenntartásával. Pedig a Föld bajban van, a természet válságon megy keresztül, minden összeomlani látszik körülöttünk olajválság, természeti katasztrófák, globális felmelegedés, háborúk, a fajok rohamos kipusztulása, miközben az általunk okozott katasztrófák lavináját illetően alig teszünk valamit, ami megállíthatna bennünket a lejtőn. Ha vissza akarunk kerülni a helyes útra, gyökeresen meg kell változtatnunk szokásainkat, szervesen be kell illeszkednünk az élet körforgásába. A könyvben felvázolt változtatásokkal elültethetnénk egy új ökológia, egy új Föld magvait, mielőtt ez az életképtelen, kaotikus rendszer végleg megsemmisíti önmagát. A könyv segít megérteni és jobbá tenni viszonyunkat a világhoz, a természethez, természeti erőforrásainkhoz és nem utolsó sorban önmagunkhoz. A tudós szerzőpáros más alternatívában gondolkodik. Nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy már a belső problémák is globális szinten jelentkeznek, ugyanakkor egyre súlyosbodó kozmikus katasztrófák fenyegetik a Földet, melyek Földünk civilizáltsága miatt rémisztőbbek, mint valaha. A megoldás csak űrvárosok kialakítása révén képzelhető el, írják az előszóban a szerzők. Ám találó hasonlattal hozzáfűzik, hogy olyan távcsövet szerkeszteni nem lehet, amely a jövőbe lát, és könyvükben is elsősorban szellemi hajtóanyagot látnak.
A kötet első részében a szerzők gondosan ár/megtérülés szigorúan vett elemzésével hasonlítják össze a hagyományos hordozóeszközöket, beleértve, hogy figyelik a világűrbe juttatás költségeit és az eddigi kísérletek gyakoriságát. A kötet szakmunka része itt domborodik ki talán a legjobban, hisz külön kitérnek az üzemanyag és munkabér költségeire, ami az űrbejuttatás révén jelentkezik. Szabályos közgazdaságtani elemzést olvashatunk, mely a kulisszatitkokra is rávilágít, remélhetjük, hogy Anettka is olvassa e sorokat. A szerzők a kis rakéták indítására voksolnak, ez az előny a szerzett tapasztalatokban és a munkateljesítmény kisebb fokú emelkedésében jelentkezik a nagy
rakétákkal szemben.

Verne Gyula lehajtja fejét

Amikor a szerzők odáig eljutnak, hogy kimutatják, hogy a hagyományos eszközökkel lehetetlenség elérni azt az áttörést, melyre a Hold-bázisok, űrvárosok építése során szükség lenne, akkor a receptet is megadják elképzelésükhöz: űrlift. Ez lesz az eszköz, mely már nem az űrturizmust szolgálja ki, hanem a „tömegközlekedést:” A Ciolkovszkíj által felvetett fantazmagória csak addig tűnt hagymázos elképzelésnek, míg 1991-ben a japánok felfedezték a nanocsöveket, amelyek lehetővé teszik, hogy alig 22 tonna alapanyag felhasználásával is meg lehessen építeni az űrliftet a Földdel összekötő alapszálat. A kutatók izgalmas és céltudatos érvelése egyre inkább képes elfogadtatni velünk az evakuálás lehetőségét.
A kötet izgalmas dolgokat tárgyal, mint például a kozmikus környezetvédelem (eleddig nem is hallottam erről, de valójában kézenfekvő). Rendkívül elgondolkodtató az a fejezet, mely arról szól, hogy milyen hatása lenne egy Földön kívüli civilizációval való kapcsolatfelvételnek. Külön fejezetet szenteltek a szerzők a jövőbe küldött üzeneteknek, az úgynevezett” időkapszuláknak), a többgenerációs csillagűrhajóknak.
A zárófejezet olyan, akár egy matematikai levezetés: az űrimperatívusz meghirdetése, mely mögött az a felfedezés hózódik meg, hogy a földi civilizáció érdekében az emberiségnek be kell vonnia a Földön kívüli erőforrásokat.
A könyv szórakoztató, izgalmas, megkerülhetetlen. Az elmúlt időszak egyik legjobb ismeretterjesztő könyve.