Negyedszázada jelent meg a színen az Anonymous was a Woman (Anonymus nő volt) kezdeményezés. A program elnevezése Virginia Woolf Saját szoba című esszéjének egy megjegyzésére utal, amely szerint a női festők sokszor azért nem szignálták festményeiket a korábbi évszázadokban, mivel nőként nem is igen alkothattak volna. Woolf egyébként úgy gondolta, hogy a valódi egyenjogúsághoz mindenképpen fontos a saját kereset és a privát tér, vagyis a saját szoba.

nem feminista művészettörténetet írt, és nem is „nőpolitikai” művészet- vagy műtárgypiac-elemzést. Csupán aránytalanságokra mutat rá.

A női alkotók műkereskedelemben elfoglalt helyzetét járja körül, a feltűnő különbségek okait keresve tekinti át a múzeumok gyűjteményezési és kiállításpolitikáját, a nemzetközi vásárok felhozatalát, végül több száz külföldi és magyar női alkotás aukciós szereplését a reneszánsztól napjainkig. A számok magukért beszélnek. Ha csak az élő művészeket nézzük, a legértékesebb műalkotás ára, amelyet férfi készített, 91 millió dollár volt, ezzel szemben csupán 12,4 millió dollárt ért a legdrágább női munka.

Ez csak egyetlen adat, Martos viszont 476 oldalon sorakoztatja fel a tényeket, fáradhatatlanul.

A számok bűvöletében végezte korábbi kutatásait is: a Műkereskedelem – Egy cápa ára (2013) az árverések világába kísérte el az olvasót. Az „Ilyet én is tudok” – Sokmilliós művek kalapács alatt (2018) a nonfiguratív művek piaci szereplését járta körül, választ keresve arra a kérdésre, hogy miért is fizetnek egyesek dollár- vagy fontmilliókat olyan képekért, amelyeken csak néhány krikszkraksz vagy színes paca látható. Az új kötet a női alkotók műkereskedelemben betöltött szerepét firtatja, s mivel számokban kívánja ezt megragadni, ne is számítson az olvasó szemérmes félrenézésre. Amint a Guerilla Girls nevű művészcsoport elhíresült plakátja is egyenesen rákérdez: „Meztelennek kell lenniük a nőknek ahhoz, hogy bejussanak a Metropolitan Múzeumba? A Modern Gyűjteményben az alkotók kevesebb mint négy százaléka nő, de az aktok hetvenhat százaléka nőnemű.” Erre a helyzetre játszott rá Nagy Kriszta (művésznevén Tereskova, majd x-T), amikor a budapesti Lövölde téren kitette saját, csak fehérneműt viselő önarcképfotóját „Kortárs festőművész vagyok” felirattal.

Akit a húspiacon túl is érdekel a téma, az is találhat kedvére valót a kötetben. Az Artprice művészeti adatbázis ma Czóbel Bélának több mint hétszáznyolcvan aukciós megjelenését tartja számon, míg Modok Máriának csak harmincat – az asszony festményei alig néhány százezer forinton forognak. A városi legenda szerint amikor Modok Mária meghalt, egy dívány alól kerültek elő a képei. Czóbel azonnal látta, hogy remekművek. „Ki festette ezeket?” – csodálkozott, és amikor a barátok megerősítették, hogy a felesége, döbbenten kérdezte: „De hát mikor?” Pedig hát Modok Mária Nagybányán és Párizsban tanult, Czóbel a szentendrei művésztelepen ismerkedett meg vele. Csakhogy amikor összeházasodtak, akkortól a saját karrierje helyett inkább a férjére főzött, gondoskodott róla, hogy mindig legyen a műtermében friss virág a csendéletfestéshez, készült a barátaik megvendégelésére, akiknek Czóbel mondogatta is gyakran, mennyire sajnálja, hogy „Mária már nem érdeklődik a festészet iránt”. Aztán amíg a férfi délelőttönként a városban alkotott, az ebéd meg már főtt, vagy amikor Czóbel ebéd után szundikált, és a mosogatás is kész volt már,

akkor Modok Mária a férje elrontott vásznainak a hátoldalára, mindenféle talált maradék papírokra, kartondobozfedelekre gyorsan festett egy-egy képet.

Keserü Ilona a szabadságot is meglátja ebben a helyzetben: „Nekem őrült szerencsém volt, hogy nőnek születtem, senki nem figyelt oda akkor [a hatvanas-hetvenes években] Magyarországon a szakmában egy nőre – nyilatkozta. – Bármit csinálhattam.” Úgy látszik, ez is egy lehetséges stratégia – nőként, művészként.