Martos Gábor fontos kérdéseket feszeget új kötetében. Az Önarckép nyaklánccal – Női alkotók a műkereskedelemben című munka a képzőművészet történetének női alkotóiról és a műkereskedelemben való megjelenésükről szól.

„Remélem, hogy lassan egy olyan világba kerülünk, ahol már nem lesz különbség a férfi és női művészek árai között, ahol természetes lesz, hogy az árakat a műalkotások minősége, nem pedig azok készítőjének neme határozza meg” – idézi a szerző Alex Rottert, a Christie’s kortárs művészeti részlegének igazgatóját. E könyv a diszkrimináció összes látható és olykor láthatatlan elemének, valamint a női művészet súlyának és minőségének összegzése.

A kilenc fejezet (plusz a Függelék) körbejárja, kik és hogyan alkottak az elmúlt évszázadokban a néha stigmaként használt női művész/nőművész jelzőt magukon viselve/elviselve. A művészettörténeti felsorolás színes megjegyzésekkel, életrajzi történetekkel gazdag gyűjteményét adja a női alkotóknak. A reneszánsz kortól mutatja be a művészeket, mindig hozzátéve, hogy képeik miként bukkannak fel az árveréseken. A kötet terjedelmes, hasznos és érdekes adalékokkal szolgáló részt szentel a magyarországi női alkotóknak a XIX. századtól napjainkig. Az évszázadokon végighaladva, ahogy közelebb érkezik korunkhoz, egyre több ismert és kevésbé ismert név bukkan elő – lehetőség szerint egy-egy színes képpel illusztrálva viselője munkásságát. A XX. században a nőemancipáció, a feminista mozgalmak és a genderelméletek hatásaképpen egyre nagyobb létszámban jelennek meg a női alkotók a kiállítótermekben, galériákban, múzeumokban – és a műtárgypiacon.

A Taschen kiadó 2005-ben megjelentetett Women artists című könyvében 59 művész szerepel

a XX–XXI. századból. A szerkesztő, Uta Groschenik „Ez a nők világa” címmel indította bevezetőjét, s egyben a könyv nem titkoltan provokatív válogatását. Martos könyve nem provokatív, és állást foglalni sem kíván. Ő a női művészek, a művésznők, a nőművészek ambivalens helyzetét tárja fel, elsősorban azt kutatva, hogy a festészet női képviselői iránt a múlt századra megnövekedett érdeklődést mennyire tükrözi a mai piaci helyzet.

Miközben az alkotói és női sorsokról olvashatunk a kötet oldalain, rá kell jönnünk: egy anyaként, esetleg gyerekét egyedül nevelő nőként élő művész személyes hangvételű, a nőiséget feldolgozó munkáit nem lehet semleges szemlélőként, vagy őt e tekintetben „semleges”, nem nélküli alkotóként megismerni és megérteni. Suzanne Valadon, Frida Kahlo – vagy éppen Fajgerné Dudás Andrea – nem csupán festő, de sorsát és nemi identitását vállaló nő is. Van, aki ellenzi, ha neme szerint helyezik el a színtéren, mások – többek között Louise Bourgeois, Barbara Krüger és a feminista szemléletű művészek – ezt megkövetelik.

A szerző összegyűjtötte és a hazai művészeti kiadványok alapján elsőként katalogizálta a nőművészeket, de számot vetett azzal is – és ez a kötet talán legfontosabb fejezete –, hogy miképp kezelte és kezeli a képzőművészetben felbukkanó női alkotókat a művészeti szcéna. Ebben a kontextusban szerinte a kereskedelmi tényezők a döntők, ezt figyeli Martos: „2008 elejétől 2019 májusának végéig a világ képzőművészeti aukcióin a vásárlók több mint 196,6 milliárd dollárt költöttek műalkotásokra. Ebből az összegből a nők által készített művek ára durván négymilliárd dollárt tett ki, azaz alig kicsivel többet, mint két százalékot.” Ez az összegzés szinte tökéletes képet ad a női és a férfi művészek piaci helyzetéről.

Egy rövid fejezet az anomáliák ellensúlyozására indított női galériákról – azaz nők

által a nőművészek forgalmazását célul kitűző vállalkozásokról – szól. E vállalkozások

szélmalomharcairól több szó esik, mint arról, hogy a világban ma hány női galériás és kurátor

van. Sok – jelenthetjük ki, bár erről százalékos adatot a könyv nem közöl. (Itt a magyarországi helyzetet is figyelembe vehetjük, mert véleményem szerint arányok tekintetében az egyáltalán nem rossz.)

A kötet azonban – mint Martos eddigi írásai is – leginkább a Függelékben közölt összehasonlító adatsorok miatt válhat kutatások számára is hasznos olvasmánnyá. Itt találhatjuk a nyugati világ nagy aukciósházainak leütési listáit, külön véve a nőművészek által készített munkákról, valamint egy teljes összehasonlító listát a legdrágábban eladott női alkotásokról. Ez a magyar helyzetet is alaposan feldolgozza, egészen aktuális – 2020 december 31-én érvényes – adatokkal.

Milyen tanulságokkal szolgál ez az enciklopédikus igényű, tényfeltáró újságírói szemlélettel megírt könyv? A tanulságok nincsenek megfogalmazva. Nincsenek ítéletek, és javaslatok sem. Tényeket és adatokat olvashatunk arról, hogy a női művészet még mindig a grand art „szolgálólányának” tekinthető, s ez a dollárosított-forintosított összevetésekből élesen kiütközik. Martos Gábor összefoglalója hozzájárulhat, hogy a hazai műtárgypiacon tovább élénküljön az érdeklődés a női alkotók munkássága iránt.