Georgia O’Keffee Jimson Weed / White Flower No.1. 1932. (Csattanó maszlag / Fehér virág No.1.) című, nagyléptékű festménye vitathatatlanul az egyik legismertebb a több mint kétszáz grandiózus, virágmotívumot ábrázoló festménye közül. Ez a finoman megmunkált „medalion” nem kevesebb mint 44.405.000 dollárért kelt el 2014-ben a Sotheby’s New York-i árverésén, és ezzel a műkereskedelemben fellelhető női alkotók toplistájának élére került. Noha azt gondolnánk, hogy igen látványos és átütő a siker, annak fényében, hogy a férfi alkotók munkái milyen áron kelnek el, az összeg meglehetősen szerénynek mondható. Hogy erre is lássunk példát: a világ legdrágább, férfi által készített műalkotása, Leonardo Salvator Mundi (∼1500) című festménye, amelyet 2017-ben bocsátottak árverésre a Christie’s New York-i aukciós házában, s hosszas licitháború után végül 450.312.500 dollárért került új tulajdonosához. A több mint tízszeres eltérés a két alkotás között csak egy a zavarbaejtő példák sorából, melyet Martos Gábor művészeti író figyelereméltó kötetében végigkísérhetünk.

Kindulópontja egy rendkívül érzékeny témát érint, mely a kortárs művészeti diskurzusban jelenleg sokat tárgyalt női alkotók és a „nyugati” művészettörténeti kánon viharos relációjára épít, de annak egy konkrét, számszerűen is remekül letapogatható területére fókuszál, a női alkotók helyzetére a műkereskedelemben.

A szerző közel húsz éve foglalkozik behatóan a művészet piaci helyzetével és a műkereskedelem különféle áramlatainak a vizsgálatával. Korábbi kötetei (Műkereskedelem – Egy cápa ára; Ilyet én is tudok – Sokmilliós művek kalapács alatt) szintén izgalmas betekintést kínálnak az árverések szeszélyes és a laikusok számára olykor megfoghatatlannak tűnő világába. A mostani, harmadik folytatásban a női és férfi alkotók nemzetközi és hazai műtárgypiaci szereplésének aránytalanságaira keresi a választ, elsősorban pedig annak okát kutatja, hogy „miért vannak jóval kevesebben a női alkotók, és főként miért fizetnek a munkáikért rendre alacsonyabb összegeket, mint a férfiaknak”.

A kötet a magyar művészeti szakirodalom területén nem csak azért kivételesen időszerű, mert a figyelem középpontjába emeli azokat a női művészeket, akiket korábban a művészettörténet hagyományos narratívájában rendszerint elhallgattak, hanem azért is, mert az elmúlt néhány század során kialakult művészet-áru-siker-kapcsolat különféle alakváltozásait, koronként változó tendenciáit is górcső alá veszi. Sajátos történet erre egy 1910-es tárlat „A nő művészete” címmel a bécsi Secessionban, ahol háromszáz kortárs női alkotó szerepelt kiállítóként, köszönhetően Gustav Klimtnek, aki a korábbi bécsi Kunstschau-kiállítás elnökeként fontosnak tartotta, hogy a kiállító művészek egyharmada nő legyen.

Martos arra is kitér, hogy ezek a nők, akik jelentősen hozzájárultak a bécsi modernizmushoz és az első világháborút követő művészeti élet kialakulásához, rendszeresen állítottak ki Bécs közismert galériáiban, mégis hosszú időre eltűntek a művészeti kánonból. Majd tavaly, több mint száz év elteltével, A nők városa – Művésznők Bécsben 1900-tól 1938-ig című nagyívű kiállításon a háromszáz alkotó munkáiból újra bemutattak jónéhányat, így rangjához méltó helyére kerülhetett számos festmény, szobor és grafika a bécsi Belvederében.

De említhetnénk a San Francisco Museum of Modern Art példáját is, amely 2019-ben árverésre bocsátotta Mark Rothko egyik jellegzetes művét, hogy hogy a befolyt összegből bővítse gyűjteményét olyan női alkotók műveivel, mint az afroamerikai absztrakt festőnő, Alma Thomas, a brit-mexikói szürrealista festőnő, Leonora Carrington, vagy az amerikai szürrealista festőnő, Kay Sage. „Ilyen és ehhez hasonló lokális, saját történetére reflektáló intézményi kezdeményezésekkel újabb lendületet lehet vehet a művészettörténet »rehabilitációja«” – írja Martos, utalva többek között arra is, hogy a művészettörténet korábbi „patriarchális logikája” egyfelől nem engedte be a női alkotókat a művészet férfiak számára fenntartott falai közé, másfelől ha mégis beengedte, akkor a művészettörténet később elfelejtette őket.

(1) (Tatai Erzsébet: A művészettörténet találkozása a társadalmi nemek tudományával. In: A lehetetlen megkísértése. 215.)

Noha a szerzőnek vállaltan nem szándéka, hogy „női, vagy feminista művészettörténetet” írjon, kár lenne tagadnunk, hogy implicit módon azért ott rezonál a feminizmus története, vagy akár a szüfrazsett mozgalom hatása is a múlt századból, a gender studies és végül természetesen a MeToo 2018-as berobbanása, amely láthatóan elősegítette a nők által létrehozott műtárgyak piaci értékének fellendülését is.

Martos Gábor példaként említi Linda Nochlin neves művészetkritikus legismertebb, „Miért nem voltak nagy női művészek?” címet viselő esszéjét is, de további számos kritikai és művészeti szempontból izgalmas irodalmat is beemel a könyvbe, ilyen például a Bauhaus és a női textilművészet ellentmondásos viszonya (Patrick Rösler: Bauhausbanyák, 1919), vagy Virginia Woolf legendás esszéje, a Saját szoba, illetve Barabási Albert László hálózatkutató elmélete a siker és a teljesítmény kapcsolatáról.

Önálló fejezet szól a hazai, illetve a magyar származású női alkotók jelenlétéről, elsősorban a műkereskedelemben elért sikereik felől szemlélve, de érinti a nemzetközi női fotográfia piaci szereplését is. Mindemellett a könyv egyik fő értéke, hogy szándékoltan és felvállaltan törekszik a tényszerűség fenntartására, kerülve az ítélkezést, inkább egyensúlyra törekszik és a közös gondolkodás lehetőségét kínálja.

Köves Lili szellemes borítóterve, a csomagolóanyag mögött megbújó voyeur tekintetek beszédessége gyönyörűen rímel a könyv belső tartalmára. A képek kissé zsúfolt rendezőelve egyfelől a klasszikus kiállítások vizuális ábrázolásának tanúságát idézik, értem ezalatt akár a 18–19. századi (férfi) festőművészek munkáit bemutató párizsi Szalon tárlatát, amely nem mellesleg az elismertség megalapozására, a kritikusok és a vásárlóréteg figyelmének felkeltésére kínált lehetőséget. Másfelől a borítót „takaró” áttetsző fólia mint álcázó kamuflázs elem arra enged következtetni, hogy bár sok még a lappangó akadály, de sosem voltunk ilyen közel ahhoz, hogy tágabban megnyíljon az út a női alkotók művészileg és társadalmilag is aktív szerepjátéka felé.

Martos gazdag kutatómunkával átitatott „inventáriuma” nem csak a művészeti szcéna szereplőinek kínál rendkívül tanulságos irodalmat, de a művészetet kedvelő nagyközönségnek sem fog csalódást okozni.