Eleddig akárhány filozófiatörténetet böngésztem, olvasgattam végig, mindig arra jutottam, az egyes filozófusok műveivel való közvetlen megismerkedést egyszerűen semmi sem pótolhatja. Bármilyen kitűnő – magyarul is már régóta olvasható – könyv például Hans Joachim Störigé, Richard Tarnasé vagy akár Bertrand Russellé, s e szerzők – különösen Russell – sok esetben bármennyire markáns képet rajzolnak a filozófiatörténet nagy alakjairól, ha ezeknek az óriásoknak elolvastam egy vagy több művét, kiderült, hogy szinte alig van közük a szakszerű leírásokhoz.

A filozófia iránt érdeklődő laikusok és a szakfilozófusok idehaza ugyan nincsenek elkényeztetve a filozófiai művek magyar fordításaival, de panaszra sincsen okuk, hiszen évről évre jó néhány filozófiai alapmű és segédkönyv jelenik meg. Ennek ellenére valóságos csodának tartom, hogy külföldön és különösen Magyarországon pénzt áldoznak – vagy inkább vesztegetnek el – filozófiai művek kiadására. A filozófia, vagyis a szabad gondolkodás az emberiség legbecsesebb kincse, a legmagasabb rendű szellemi tevékenység, miközben szinte teljességgel haszontalan. Filozófiából nem kerekedik mozgalom – kivéve akkor, ha elsekélyesedik, és vallás lesz belőle –, filozófiával nem lehet vagyont gyűjteni, vállalatbirodalmakat létrehozni, és egyáltalán: az általános nézet az, hogy a filozófia azoknak való, akik nem állnak két lábbal a földön, a fellegekben járnak, egyszóval élhetetlenek. A filozófia pontosan ugyanarra a sorsra jutott, mint a költészet: egy parányi és egyre zsugorodó – ergo kereskedelmileg jelentéktelen – kisebbség szellemi öröme és tápláléka.

Így hát egészen meghökkentem, amikor megtudtam, hogy a Typotex Kiadó vaskos filozófiatörténetet jelentetett meg, ráadásul gazdagon illusztrálva. A nagy alakú, négyszáz oldalas könyv nemcsak szellemileg, de fizikailag is súlyos kiadvány. Ennyire nem sajnálják a pénzt és az elegáns papírt – merthogy rendkívül elegáns kiállítású kötetről van szó – olyasmire, ami alig érdekel valakit? – tettem fel magamnak gúnyosan kérdést, és arra kellett jutnom, hogy ezek szerint nem. S ez már önmagában is fegyvertény a kulturális sivárság közepette.

A Képes filozófiatörténet holland professzorok munkája, akik a kezdetektől máig elmesélik a gondolkodás történetét, s bár az eredeti művek megismerését helyettesíteni ők sem tudják – hiszen ez lehetetlen, úgyhogy ez nekik sem is róható fel –, örömteli látni a vállalkozás nagyszerűségét. Ám még ennél is lenyűgözőbb, hogy a keleti filozófia, az indiai, a kínai, a japán, valamint a közel-keleti ugyanolyan súllyal van jelen, mint a nyugati bölcselet. A két szerkesztő – Jan Bor, Errit Petersma – és a szerzőgárda felfogása példamutató: leszámoltak azzal a hamis és gőgös szemlélettel, hogy a filozófia csupán a nyugati kultúra vívmánya, amelyhez képest a keleti gondolkodás kezdetleges és alacsonyrendű. A szerkesztők az előszóban leszögezik: “Már vagy két évszázada nyilvánvaló, hogy e gondolati hagyományok – különbözzenek bármennyire is a mi gondolkodásunktól – épp olyan mélyreható felismerésekkel bírnak, mint a nyugati filozófia; végérvényesen lezárult a kor, melyben a nyugati kultúra, a nyugati gondolkodás egyeduralkodó pozícióra tarthatott igényt.” Ez a megállapítás azért rendkívül fontos, mert bár nagyon is helytálló, sajnos számos értelmiségi számára korántsem nyilvánvaló. Főleg nem volt az száz, még kevésbé kétszáz éve. Ezt a kétszáz évet erős túlzásnak tartom, s valószínűleg a vállalkozás heve kissé elragadta a szerkesztőket. Jó néhány rendkívül kulturált értelmiségit ismerek, akik mereven elzárkóznak a keleti hagyománytól, és teljes meggyőződéssel azzal érvelnek, hogy európaiként a keleti eszmék igazi mélységükben nem ismerhetők meg, így merő illúzió bármiféle hidat verni Nyugat és Kelet közé.

Saját tapasztalatomból mondhatom, a keleti filozófiai szövegek megértése ugyan nagyfokú elmélyülést és sok időt követel, de a nyugati filozófiai szövegek megértése sem kevesebb kitartást és figyelmet igényel. Amilyen mélyen meg lehet érteni a nyugati filozófusok gondolatait, ugyanolyan mélyen feldolgozhatók a keleti bölcselők gondolatai is. E tekintetben sosem ütköztem kulturális sorompókba, s láthatólag ugyanígy vannak ezzel a holland szerkesztők és szerzők is.

De hogy ne csak tömjénezzem a kötetet, hanem jó gondolkodóhoz illően vitatkozzam is egyes részeivel. A szerkesztők módszere, hogy a filozófiát időrendben mutatják be, s ezt azzal a nézetükkel indokolják, hogy minden filozófus munkássága saját korának tükre, minden filozófia be van ágyazva a maga korába. Noha vitathatatlan, hogy egy-egy filozófust nem szabad kiszakítani korának viszonylataiból, ugyanennyire igaz az is, hogy a nagy gondolatok kivétel nélkül kortalanok és mindig aktuálisak. Egy tautológiával élve: ha nem lennének kortalanok és mindig aktuálisak, akkor nem lehetnének igazán jelentősek sem. Emellett szó sincs arról, hogy a nagy filozófiai gondolatok véglegesek volnának, sosem valamiféle végső igazságot testesítenek meg, tehát mindig égetőek, mégsem lezárhatók. Részint éppen ennek a lezárhatatlanságnak, úgyszólván szemnyitogatásnak tulajdonítható mindenkori érvényességük. Egy gondolkodót szerintem korántsem az tesz naggyá, hogy korának kérdéseire válaszolt, hanem éppenséggel az, hogy mennyire tudott kiemelkedni a korából, mennyire tudott sajátos kultúrköre fölé emelkedni. Ezt jelenti a philosophia perennis kifejezés is.

A kronologikus tárgyalás helyett ezért szerintem jobb lett volna problémák köré felépíteni a kötetet. Kitűnő könyv például Maróth Miklós görög filozófiatörténete, mivel a professzor következetesen problémakörök szerint tárgyalja végig a görög gondolkodást, s így sokkal inkább segíti az elmélyülést. Vagy említhetem John G. Hibben filozófiatörténetét, amelynek a címe nemes egyszerűséggel és lényegre törően A filozófia problémái, s bár a szerző száz évvel ezelőtt írta, másrészt nem is számít a legjelentősebb filozófiatörténetek közé, a szemlélete és a módszere tökéletesen friss. Ezzel szemben a holland kötet módszertani szempontból kissé elavultnak mondható.

Néhány további kifogásolnivaló. Igencsak örültem, amikor ezt olvastam a könyvben: “A szkepszis nélkülözhetetlen része a filozófiának, a filozófiai aktivitás hajtóereje, és mint ilyen maradandó. Így hát előkelőbb hely illetné meg a filozófia történetében, mint amilyet általában fenntartanak neki.” Ezzel szemben a két szerkesztő és a szóban forgó fejezet szerzője sajnos megelégedett azzal, hogy alig két oldalon és meglehetősen vázlatosan tárgyalja az ókori szkepticizmust, tehát valójában ők sem adták meg azt az “előkelőbb helyet”, amelyet éles szemmel emlegetnek. Ebben a kötetben is óhatatlanul számos elnagyoltság és félrecsúszás található. Ezeket egyrészt érdemes felróni, másrészt bele kell törődni abba, hogy egyetlen filozófiatörténet sem mentes tőlük, legfőképpen azért, mert az objektivitás illúzió, minden szerző a maga szűrőjén át és a maga hajlamai, képességei szerint tárgyalja a filozófusokat. Példaképpen csupán két nagyobb hibára hívom fel a figyelmet, elsősorban azért, mert a kötetben a keleti filozófia viszont valóban megkapja az őt megillető helyet, ennek ellenére becsúszott két nagy félreértés.

Buddha filozófiáját illetően az egyik szerző a nem-énről szóló tant fejti ki (az éntelenség kifejezés jobb lett volna). Ez valóban a buddhai filozófia lényege, ám annak csak a fele. Nemcsak arról van szó, hogy az én illúzió és üres, hanem arról is, hogy minden dolog illúzió és üres (Buddha szavaival: sabbe dhamma anatta), azaz nincs körülhatárolható lényegisége, műszóval szubsztanciája. Erről valamiért megfeledkezett George Chemparathy, nem értem, miért. Ezzel összefüggésben a szerző hatalmas elismeréssel ír Buddha után alighanem a második legnagyobb indiai filozófusról, Nágárdzsunáról, és gondolkodásának lényegét így összegzi: “csak az abszolútumnak… van saját lénye (sic!), és csak az abszolútum valóságos” (a lényege vagy önvalója lehetett volna egy-egy helyes fordítási megoldás). Hangsúlyoznom kell: tipikusan európai félreértésről van szó. Mind Buddha, mind az őt követő Nágárdzsuna gondolkodásmódjának egyedülálló volta, sőt forradalmisága az, hogy mindketten kérlelhetetlenül abszolútumellenesek voltak. Mindenfajta végső igazságot vagy valóságot, mindenek felett álló princípiumot, egyszóval transzcendenciát tagadtak, s ezzel szembefordultak az egész filozófiatörténettel, mind a nyugati, mind a keleti filozófusok döntő többségével, továbbá valamennyi vallással kivétel nélkül. Ezt rajtuk kívül a szellemtörténetben csak az ókori szkeptikusok tették meg, bár kevésbé módszeresen és kidolgozottan.