Írni lehet nehéz párával átitatott, némileg frusztrált aurát árasztó őszinteséggel, mint Malinowski; stílusvirtuózként lavírozva irodalom és tudományosság között, mint Lévi-Strauss; lényegre törőn és elegánsan, mint Escobar; hiperplasztikusan és a metaforáktól burjánzó mondatokkal zsonglőrködve, mint Geertz; feszesen, mint Pottier; megfontoltan és a sorok mögött mélyen megbúvó tisztánlátással, mint Eriksen; vagy épp könnyedén és imponálóan pimaszul, mint Barley. Ezen utóbbi két szerző nemrég hazánkban is megjelent írásaival mintha megindult volna a „könnyed” antropológiai művek magyarra fordítása, és ha már ezt a két neves kutatót választottuk recenziónk tárgyául, érdemes elgondolkodni, hogy mi történik, ha egy tudományát némiképp popularizáló, északi hagyományokkal rendelkező szociálantropológus találkozik össze egy „terepszűz” brit dandy kálváriába oltott fekete humorával?

Kezdjük a végén. Nigel Barley az oxfordi és a cambridge-i egyetemek steril környezetéből kollégái unszolására Kamerunba megy, hogy megtapasztalja a terepmunka valódi kihívását, amelynek eredménye a „zöldfülű antropológus” minden egyetemi hallgató fejében létező és eleddig ki nem mondott képzete, valamint a konkrét, olykor az utazók leírásaira emlékeztető és lírába hajló, meglehetősen őszinte írásmű. Barley mindent összevetve két évet élt Kamerunban (azért e bizonytalanság, mert az afrikai bürokrácia és papírmunka jelentősen és hihetetlen módon megrövidítette munkáját), a doajók és a lassan őrlő közigazgatás között eltöltött idő lenyomatát őrző könyv igencsak megosztotta a szakmát. Mindenekelőtt talán Barley stílusa miatt, amelyben egyszerre kerestek módszertani dilettantizmust és etikai határsértést. Azonban korántsem a bulvár és a populizmus sajátos találkozásáról van szó, hanem mindinkább a tudományos – és elsősorban az antropológiai – írás fordulatának egyfajta manifesztuma a könyv, elég csak megírásának időpontjára és arra az érára gondolni, amikor a kortárs antropológia képviselői (James Clifford, Dick Cushman, George E. Marcus, George Stocking, Renato Rosaldo) épp arról folytattak heves vitákat, valójában mi az antropológiai írás tárgya, célja, célközönsége és műfaja. Ugyanakkor érdemes abba is belegondolni, ha már felmerült Geertz neve, hogy gyakran a nagy doyen sem írt másként, az általa tárgyalt komplex problémákat legfeljebb plasztikus hasonlatai próbálták némileg árnyalni. Barley műve ebből a szempontból az antropológia fonákja, amely e viták gyakorlati és „élményközeli” hozadékát mutatja meg a szó szoros és pejoratív értelmében egyaránt. Az interpretatív fordulat utáni elméletek esetében lényeges arra figyelni, hogyan feszülnek egymásnak a társadalomtudományok és az antropológia kezdeti módszertani problémái, leírás és magyarázat, leíró objektivizmus és interpretatív szubjektivizmus. Az interpretative turn számos klasszikus antropológiai dilemmát elevenített fel: az erősödő önreflexió, az önigazolási kísérletek, a társadalomtudomány feladatainak és módszertanának folyamatos definiálása legalább annyira intenzíven folyt, mint száz évvel korábban, a XIX. század második felében. Egyrészről problémává vált a kutató státusa és társadalmi tere, a mi–ők viszony újfajta élménye és definiálása. Másrészt erősödik a leírás tárgya és feladatai meghatározásáról folyó diskurzus: vajon egy társadalmi jelenség leírása, elhelyezése és közvetítése tudományosan releváns-e; továbbá a társadalmi jelenségeket a diskurzus, a róluk való beszéd teremti-e meg, vagy önmagukban léteznek?

Míg az antropológia mint tudomány kritikusainak szemében az antropológusok leírásai csak könnyed mesék, addig a védelmezői épp az empíriára hivatkoztak igazolásukhoz. Tény, hogy a kulturális antropológia nem létezik személyes jelenlét nélkül, mint ahogy tény az is, hogy egy tudományos munkát kétségkívül meg lehet írni e nélkül is. Azonban a szubjektivizmus vádja, mely gyakran éri e diszciplínát, nem számol azzal az evidenciával, hogy a szubjektum nem desztillálható ki a tudományos munka folyamatából, és bizonyos diszciplínák esetében ez nem is szükséges. Érvek hangoznak el pro és kontra, legyen szó hitelességről vagy a szubjektivitás terhéről, a lényeg mégis az, hogy az antropológiában a személyes ottlét a módszer elengedhetetlen része.

Barley művének hitelességét épp az a viszony alapozza meg, amelyet a szerző az antropológusi énjébe ágyazott önnön anthropo-logosza segítségével megteremt. Egyrészt önreflexív módon figyel meg, közvetít, interpretál; a kulturális másik pozíciójából is képes megérteni nemcsak az idegen, hanem a maga helyzetét és szerepét is (az európai és az afrikai valóság kontrasztjának felrajzolásán keresztül). Mondhatni, ez minden antropológus sikerének és tudományának alapvető követelménye. Azonban amit ezen felül látni kell: a kanti sapere aude elve egy kultúra tolmácsolásában Barley esetében dominánsabb, mint a tényszerű adatközlés (ami azon is múlik, hogy az antropológus mennyire képes megismerni önnön határait, és levetni saját jelmezét annak érdekében és függvényében, hogy ki, miről, mit mond el neki).

Kérdés, hogy az effajta írásokban, ahol az adatmennyiség és a kulturális interpretáció kisebb teret kap, mint a reflektált kutatói én (mely szintén lényeges antropológiai tereppé vált), elsikkad-e a terep. Továbbmenve: kinek, miről és hogyan írunk, amit zárójelben kiegészíthetünk az írás helyszínével, hogy hol ír valójában az antropológus: a terepen vagy otthon; illetve hogy az antropológiai írásokban hogyan jelenik meg az ott és az itt (szójátékkal élve az otthon és az itthon) „különidejűsége” az írás, az interpretációk vagy akár a visszaemlékezés folyamán. Mindazonáltal a kérdés így is feltehető: hogyan, miről és mit akarunk olvasni? Barley nagyon finoman árnyalva és érzékletesen ír le olyan kategóriákat, mint a kapcsolati háló, a nők szerepe, a rítusok, a hierarchia stb., és figyelemre méltó az a mód, ahogyan tárgyi megfigyeléseit beépíti a szövegbe. Ezekkel a stilisztikai elemekkel mintha visszatérnénk az antropológia számára oly fontos forrásokhoz, mint az utazók beszámolói és az útleírások, melyek megelőlegezték az antropológiai írás kialakulását. És ugyanitt találkozik a nyolcvanas évek íráselméletével foglalkozó antropológia és a „zöldfülű”, hogy miként lehet, és egyáltalán lehetségese egyszerre tudományosan leírni és/vagy irodalmi módon elmesélni egy-egy történetet, munkát, kutatást, kultúrát.

Ugyanakkor mégsem érezzük azt, hogy üres kézzel távozunk. Gondoljunk egy egyszerű esetre, amikor egy idegen országban járt ismerősünk, családtagunk stb. beszámol az ott látottakról. Hogyan tudunk meg bármit is az általa megismert világról? A válasz triviális: úgy, hogy egész egyszerűen elmeséli, vagyis a személyes élményein keresztül konstruálódik meg egy kultúra, egy város, egy valóság, egy társadalom. Ugyanezt teszi Barley is. Számos apró jelenséget leír, amelyeket a mindennapokban tapasztalt, és amelyek sok kutató figyelmét elkerülnék (ilyen például az, hogy az adópapírban a gyerekek számára rákérdező cella alatt a következő kérdés az, hogy közülük hányan vannak életben; elgondolkodtató, hogy egy-egy ilyen apró leírt jelenségben mennyi minden rejlik erről a nagy kontinensről). Ezeket a beszédes momentumokat a hétköznapi gyakorlaton és mindennapos példákon mutatja be anélkül, hogy véget nem érő elméleti konstruciókat gyártana, az írás szempontjából pedig szinte elrejti a szövegbe. Ekképp a kötet jóval több személyes sirámnál az afrikai terepmunka nehézségeiről; a hétköznapi apróságokban feltárul a zöldfülű antropológus által vizsgált kultúra mélyebb rétege, melyet könnyedén, ám nagyon figyelmesen ír le. Az első olvasásra szembeötlő módszertani és stilisztikai „lazaság” azt a metodológiai praxist tükrözi, hogy gyakran a személyes és kötetlen beszélgetésekből tudunk meg a legtöbbet egy-egy kultúráról.

Barley tudománya „vidám tudomány”, melyben a kultikus antropológus elődök komikus figurákká válnak, de – mint minden „valamirevaló” antropológus – önkritikát is gyakorol (ahogy azt Nietzsche találóan megfogalmazta: „Ez itt az én házam, kertem / Nem majmoltam senki fiát / Minden mestert kinevettem / Ki nem nevette önmagát.”). Mindezzel rombolja a terepkonstrukciók felépített és lila ködbe burkolt képzetét (a terep unalmas, magányos, gyötrelmes); a terepmunka örömének fátyolos szemű felidézését (bármennyire romantikus képzetek tapadtak is hozzá, a munka kálvária); a kutatás folyamatának módszertani mítoszát (nem más, mint egy embert próbáló folyamat módszeres elviselése); a befogadás és bennszülöttség hiú illúzióját (az n+1. figyelmeztetés ellenére is akad még olyan antropológus, aki hisz az effajta beilleszkedésben); az elvágyódó álmodozásokat a távoli egzotikumról (a távoli világok kevésbé élhetők, mint az otthon); illetve az antropológus magányos polihisztor és szuperhős szerepét (aki a leírásokban soha meg nem jelenített segítők nélkül senki, és mindenkinél gyarlóbb).

Miről szól a terep Barley szerint? Minthogy antropológiát számtalan formában lehet művelni és írni, a terepről is lehet elmés és rendkívül jól átgondolt elméleti, módszertani javaslatokat tenni. Ebben az esetben azonban mintha mindez a visszájára fordulna: itt maga a terep beszél, és ami a lényeg, máshogy és másról mesél: a terepmunka elméletéből kimaradt tapasztalatokról. Egy-egy ilyen leírás sokkal hasznosabb gyakorlati tananyag lehet egy módszertani kézikönyvnél. Épp arról szól, amit az nem árul el: hogy a „bozótban” bármi megtörténhet; hogy a terepre a legjobban kidolgozott kutatási tervekkel sem lehet eléggé felkészülni; hogy minden terep külön univerzum, amelyben nagyon könnyű eltévedni; hogy egy-egy távoli világ kutatása egészen másfajta felkészülést és kihívást jelenthet, mint a jól megszokott saját kultúrában való vizsgálódás; és hogy hogyan (nem) lehet módszertannal és elméleti koncepciókkal magunkat felvértezni, miközben a terep nem tanult meg a kutatás tárgyává válni és akként viselkedni. És természetesen jó példa arra is, hogy antropológusként hogyan lehetséges terepet kreálni a „természetben talált” kultúrákból (már amennyire még létezik az „érintetlen” kategória), illetve mindez az antropológiai munka során hogyan rendeződik át, szerveződik írássá, kutatássá, eredménnyé, olvasható és írható rendszerré, s leginkább: értelmezhetővé. Innen közelítve Barley kutatásának implicit tárgya valójában a terepmunka-gyakorlat megfigyelése. Mindazonáltal tudjuk, hogy a kötet csak egy jó végjegyzet valódi és elvégzett munkájához képest, mindössze arról van szó, hogy ebben a művében átfogó kameruni kutatásából ezt rögzítette. Ugyanakkor épp ettől lett életszerű. Geertz azt írta, hogy egy antropológiai írásnak úgy kell reprezentálnia a látott valót, hogy azt más arra vetődő is úgy találja, s aki olvassa, az elhiggye a leírtakat. És bár az antropológia empirikus bázisából soha nem lehet százszázalékosan meggyőződni arról, hogy a kutató valóban ott járt (a beszámolót bárki teleírhatja interjúidézetekkel vagy épp konstruktív elemzésekkel), a kutató nem azzal bizonyítja a „bozót” létezését, hogy az „amikor én ott voltam és ezt és ezt csináltam…” frázist ismételgeti, hanem azzal, hogy írása egészén átsüt tárgya valódisága.

Barley tartózkodik attól, hogy Afrikát és a bennszülötteket misztifikálja, éles kritikája rájuk is kiterjed, persze mellőz mindenfajta tiszteletlenséget, miközben nem nélkülözi a túléléshez szükséges humort. „Jó” komikusként épp a fordítottak és fonákok megmutatásával igyekszik a jelenségeket mindkét oldalról felvillantani. Önkritikája megóvja attól, hogy saját hibájába és önimádatába essen. Végül persze Barley története végkimenetelének (és későbbi folytatásának) ismeretében ez a kígyó önmaga farkába harap, mert bármennyire rombolja is a mások alkotta mítoszt, öndekonstrukcióján keresztül saját szkepszisét (mint angol mítoszt) is megdönti: később visszatért a doajók közé, és bevallottan nem tudott elszakadni attól az Afrikától, melyet könyvében oly keserűen emlegetett.

Feltehető az az egyszerű kérdés, hogy a markáns elméleteken és jól strukturált írásokon edződött antropológusok számára miért is fontos, hogy egy-egy ilyen művet kézbe vegyenek? Mert szeretünk olvasni, szeretünk „másképp” olvasni, rádöbbenni, hogy mi, akik tudományunk szerint emberekkel foglalkozunk, mi is emberek vagyunk, és gyakran megfeledkezünk arról, hogy elsősorban egymással és nem tézisekkel dolgozunk. Barley másik nagy érdeme épp ez a személyesség, hiszen az utóbbi időszak antropológiai írásaiból hiányzik maga kutató, jószerével csak az írás és a kultúra értelmezése figyelhető meg, de azzal kevésbé szembesülünk, hogy a kutató hogyan konstruálja meg saját magát a terepen (vagy azt követően). Mondhatni, terepkonstrukciókkal találkozunk, azonban a terep által konstruált kutatókkal igen ritkán. És lássuk be, az antropológiában nagymértékben jelen van az antropológus is mint saját tudományának egyik mellékszereplője, akinek nemcsak az a feladata, hogy megmutassa, hogyan kell látni az adott kultúrát, hanem (azon túl, hogy ő is megmutatkozik) azt is, hogy ő maga hogyan látja mindezt. Látni és láttatni nem feltétlenül ugyanaz, és épp ezekből az „elcsúszásokból” születnek a legjobb munkák. Azt nagyrészt minden antropológiai beszámoló leírja, hogyan épül fel az adott kultúra, milyen a kapcsolatrendszer, milyen a társadalmi rétegződés stb., de azt gyakran csak a kutatási naplók őrzik (vagy a hivatalos kánon hallgatja el), hogy a szerző hogyan építi fel a saját kapcsolatrendszerét, hogy munkája során milyen viszonyokat alakít ki, hol helyezkedik el, vagy hová is helyezik mindebben. Barley végül is a kulisszák mögé néz, és oda hív mindenkit, hogy az antropológia színdarabját rendezés közben, hátulról nézzük meg. Ebből a szempontból (és más aspektusból is) ez az egyik legjobban használható kézikönyv terepre készülőknek. Nem módszertani instrumentumokkal és jó tanácsokkal találkozunk, hanem konkrét és mindenki számára tanulságos kipróbálásukkal.
...