Sok látszólag felesleges tudományágat tenyésztett ki a nyugati kultúra, de ezek közül is a legértelmetlenebbnek a kulturális antropológia tűnik, ezért aztán az antropológusok mindent megtesznek, hogy eredményeiket a lehető legtudományosabb és fontoskodóbb modorban írják le. Próbáljanak meg elképzelni egy antropológust, aki mélységesen átérzi választott tudományának hiábavalóságát, és ezt nem próbálja meg a tudományoskodás varázs-köntösébe burkolni: ez Nigel Barley, aki a kameruni doajók között eltöltött terepmunkájának tanulságait az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvében foglalja össze.

Szóval fiatal antropológus barátunk, kételyeit félretéve, elhatározza, hogy bevállal egy terepmunkát, és gyakorlatilag találomra Afrika mellett dönt, aztán azon belül a kameruni doajók mellett, akik minden jel szerint még afrikai szemmel is primitívek, ellenségesek és zárkózottak. Afrikába érkezése után még hónapokig nem láthat egyetlen doajót sem, először ugyanis az általános afrikai viszonyokkal kell megküzdenie, mint bürokrácia, korrupció, rosszindulat, lustaság. Ezen kellemetlenségek részletezésével nem spórol a szerző, aki legjobban akkor tudja megcsillogtatni angolosan fád humorát, amikor éles ellentétbe kerül az ő naiv jóhiszeműsége a fekete kontinens abszurditásaival, már-már szürreálisan működésképtelen bürokráciájával, társadalmával, közlekedésével, mindenével.

Mindehhez képest szinte felüdülés, amikor megérkezünk a bozótba, ahol ezek a fura doajók élik valóban primitív életüket, és a kellemetlenségek további áradata mellett lassan az antropológiai információk is elkezdenek szállingózni. Egyre gyakoribb, hogy a kellemetlenség és az antropológiai munka egybeesik, ilyen például a helyi köles-sör fogyasztása, ami olyan mint a borsóleves, és csak a doajók tudnak tőle berúgni, ők viszont nagyon. Ezért aztán gyakran részegeskednek, és olyankor teljesen infantilisan viselkednek, trágárságokat kiabálnak, mint pl „a sör pinája!”, vagy „hegyes a segged”. Mellesleg akkor is vihognak és idétlenkednek, ha bíróságot ülnek, ha temetnek, ha aratnak, ha koponyaünnepet tartanak, meg úgy általában mindig. Jó kedélyű társaság, szeretik a viccet, és nem sértődősek, csak egy kicsit zárkózottak és lusták, plusz a legtöbb bennszülötthöz hasonlóan ők sem értik, mit akar az antropológus, képtelenek rálátni saját kultúrájukra, ezért aztán nem könnyű kiszedni belőlük az információt.

Barley majd másfél évet töltött köztük, ezalatt háromszor kapott hepatitiszt, egyszer maláriát, kitört két első foga, és eltört egy csomó kisujja meg bordája, homoki bolha petézett a lábába, de végül fondorlatos módokon sikerült közel jutnia kultúrájuk központi szentségeihez, a körülmetéléshez és az esőcsináláshoz. Elvezették őt egy magas hegy tetejére, ahová csak pénisztokban, majdnem meztelenül lehetett felmenni, bevezették egy vízesés mögött nyíló barlangba, ahol színes, férfi és női kövekkel teli korsók tucatjai sorakoztak a fal mellett. És idáig tényleg olyan, mint az Indiana Jones, csak ezután válik olyanná, mint a népszerű, 1980-as botswanai vígjáték, az Istenek a fejükre estek – amikor az esőfőnök előveszi a kultusz központi kegytárgyat: az esőcsináló kosszarvat és elkezdi kicsomagolni. Az üreges szarv kosgyapjúval volt bedugaszolva – a felhőknek. Ezután egy vasgyűrű következett. Ez az eső hatósugarának lokalizálására szolgált. És ez alatt volt a leghatalmasabb, legtitkosabb dolog, amit az esőfőnök még soha senkinek nem mutatott meg.