Egy másik könyv kellős közepén tartottam, amikor beállított a futár ezzel. Gondoltam, gyorsan belelapozok, elolvasom az első néhány oldalt, hogy lássam, valóban olyan érdekes-e, ahogy a kiadó reklámja alapján feltételeztem. Utána a másik könyvhöz hozzá sem nyúltam, ezt pedig nem tudtam letenni. Mert akármilyen furcsa is ezt mondani egy antropológus beszámolójáról, ez a könyv fergetegesen vicces és üdítően őszinte.

Ki mit tud Kamerunról és a doajókról? Én speciel a doajókról az égvilágon semmit nem tudtam, Nigel Barley könyvében olvastam először arról, hogy ez a nép egyáltalán létezik. Kamerunról pedig csak a foci jut eszembe, és Roger Milla nevén kívül maximum még néhány más focista nevét tudnám előkaparni az emlékezetemből. Ebbe az országba és erre a vidékre érkezik meg az antropológus, hogy „antropológiát műveljen” egy olyan távoli vidéken, ahol a városi börtönből időnként kiengedik horgászni a rabokat, mert úgysem tudnak hova elszökni. És beszámolója nem pusztán rettentő vicces, de szakít is egy csomó antropológusi hagyománnyal - vagy ahogyan Barley fogalmaz, a képmutatással.

Barley egyfelől ugyanis természetesen elutasítja a gyarmatosítók hozzáállást, miszerint a primitív népeket a haladás útjára kell állítani, barbár szokásaikat ki kell irtani. Másfelől viszont elutasítja azt a rózsaszín-romantikus képet is, miszerint az eldugott vidékeken élő népek minden esetben „természetközeliek”, és valamiféle földi Paradicsomban élnek, tökéletes harmóniában egymással és a természettel. A doajók legalábbis hosszasan sajnálkoztak azon, hogy nem vitt nekik gépfegyvereket a fehérek földjéről, hogy le tudják ölni a bosszantó antilopokat.

Barley leszámol több más csalóka mítosszal is, kezdve azzal, hogy az antropológus azért megy terepre, mert az a szíve vágya, és a terepen töltött időszak élete legszebb korszaka – ahogy az számos leírásból feltételezhetnénk. Barley szerint ezzel ellentétben az antropológus azért megy terepre nagy kelletlenül, mert mégiscsak hozzátartozik a munkájához, a terepmunka pedig „intenzív unalomból, magányból, szellemi és fizikai szétesésből áll”. Gyötri a magány, a lábgomba, a malária, a borzalmas bürokrácia, az ehetetlen ételek, stb.

Szó sincs arról, hogy a doajók „befogadnák” és ezért osztják meg vele minden titkukat, az adatközlőket nemes egyszerűséggel lefizeti, és viszonya a néppel inkább kölcsönös haszonszerzésen alapul, ő ugyanis a gazdag fehér, aki fizetni tud az elvégzett munkáért és autóval szállítani tudja a doajókat. A doajók „ártalmatlan idiótának” tartják, akin mindig lehet nagyokat derülni, és aki mindig szolgáltat új témát az unalomban, amelyet csak a viccelődés és a sztorizgatás tud elviselhetővé tenni.

Egy kicsit a 80-as években kiadott Világjárók sorozatra emlékeztetett ez a beszámoló annyiban, hogy a sok információ rendkívül olvasmányos útleírásba van csomagolva, így az (egyébként nagyon érdekes) antropológiai okfejtések sem túlságosan szárazak, az agyunkat megmozgató szimbolika- értelmezéseket pedig azonnal egy-egy újabb vicces anekdota követi. Ebből a könyvből többet tudtam meg a doajókról, mint valaha akartam, de közben kitűnően szórakoztam.