Szépirodalmi Figyelő, 2008/3.
Ki hitte volna, hogy a középkorban katolikus
püspökség működött Grönlandon, vagy hogy a Húsvét-sziget egykori polinéz lakói
a sziget teljes faállományának elpusztításával gyakorlatilag saját vesztüket
okozták? Nem csoda, hogy minderről semmit sem tudunk, hiszen a drámai közhely
csakugyan igaz: a történelmet a győztesek írják. Pedig nemcsak a
sikertörténetek, hanem a letűnt társadalmak históriája is éppen elegendő tanulsággal
szolgálhat a jelenkor emberének, aki kénytelen immár az apró, helyi válságokat
is egy globális összefüggésrendszerbe helyezve szemlélni.
Így szemlélődik
Jared Diamond, a világhírű amerikai földrajztudós és biológus is, aki 2005-ben
megjelent Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez című
könyvében régmúlt korok népeinek bukását elemezve egy olyan átfogó tipológiát
hozott létre, amely a jelen eseményeit is újfajta megvilágításba helyezheti.
Diamond véleménye szerint például a 1994-es ruandai tuszi-mészárlás mögött
hasonló ökológiai és társadalmi tényezők figyelhetők meg, mint a mangarevaiak
vagy éppen a maják pusztulása mögött. Ahogy az elemzéseiből kitűnik, a legtöbb
esetben éppen az aránytalan igények szülik a természet optimális teljesítőképességének
figyelmen kívül hagyásán alapuló emberi “követelődzést”. Bár a környezeti
körülmény csak egyik faktora a diamondi tipológiának, hiszen a szomszédokkal
való kapcsolat vagy egy hirtelen jövő klímaváltozás is jelentős mértékben
meghatározhatja egy nép életesélyeit, mégis az ember tűnik fel az egyes népek
pusztulásának legfőbb okaként. Minden esetben a sikertelen túlélési stratégiák
idézik elő egy-egy nép eltűnését, ám határozott és következetes koncepcióval a
tragédia bekövetkezése megelőzhető: például a csendes-óceáni Tikopia klánjainak
vezetői már ötszáz évvel ezelőtt hasonló módszerekkel vetettek gátat a
túlnépesedésnek, mint a 20. századi Kína.
A négy fő részre
osztott könyv első és utolsó szakasza különös keretet biztosít a legújabb
kutatásokra és széles látókörű elemzésekre támaszkodó központi magnak: Diamond
először az USA-béli Montana állam gazdálkodásán keresztül mutatja be a
nagyvállalatok felelőtlen és környezetromboló gyakorlatát, majd a befejezésben
egy Pápua Új-Guineában működő olajbányász cég kifejezetten környezetkímélő
intézkedéseit mutatja fel követendő példaként. Meglepő, de igaz, hogy egyes
ázsiai országok tudatossága sokszor magasabb szinten van, mint az amerikaiaké.
Pedig Diamond szerint a nagyvállalatoknak lassan el kell jutniuk oda – ha nem
is a társadalmi felelősségvállalás, hanem pusztán gazdasági megfontolások
alapján –, hogy sokkal kifizetődőbb számukra, ha már a termelés során meghoznak
bizonyos óvintézkedéseket és viszonylag olcsón eleve biztonságosan építik ki
üzemeiket, mintha utólagosan, büntetések vagy rehabilitációs költségek
formájában kellene az előbbi összegek több százszorosát megfizetniük.
Ugyanakkor a jövő ökológiai és humanitárius
katasztrófái elkerülhetőek. “Óvatos optimista vagyok” – mondja Diamond, majd
hozzáteszi, hogy a problémák jövőbeli elhárításban komolyan hisz, mivel az
utóbbi évtizedekben végre megindult a globális kérdésekről szóló nemzetközi
diskurzus. A kötethez kapcsolódó továbbvezető irodalom is éppen azt jelzi, hogy
a szerző nem akar totális igazságokat oktrojálni olvasóira, hanem inkább
betekintést kíván nyújtani egy mindannyiunkat érintő problémavilágba. Könnyed
és olykor hétköznapinak nevezhető stílusa egyébként is alkalmas arra, hogy
olyan közvetlen kapcsolat teremtődjön meg a tudós szerző és a laikus olvasó
között, ami elképzelhetetlen lenne más kortárs szupertudósokkal. Nem véletlen,
hogy az együttgondolkodásra a könyv magyarországi kiadója, a Typotex olvasókört
is szervezett, amelynek keretében az előző félév során felelősen gondolkodó,
aktív olvasók találkozhattak egymással havi rendszerességgel, és a könyv
tematikus rendjét követve vitathatták meg a felvetett kérdéseket.