Ki hitte volna, hogy a középkorban katolikus püspökség működött Grönlandon, vagy hogy a Húsvét-sziget egykori polinéz lakói a sziget teljes faállományának elpusztításával gyakorlatilag saját vesztüket okozták? Nem csoda, hogy minderről semmit sem tudunk, hiszen a drámai közhely csakugyan igaz: a történelmet a győztesek írják. Pedig nemcsak a sikertörténetek, hanem a letűnt társadalmak históriája is éppen elegendő tanulsággal szolgálhat a jelenkor emberének, aki kénytelen immár az apró, helyi válságokat is egy globális összefüggésrendszerbe helyezve szemlélni.
Így szemlélődik Jared Diamond, a világhírű amerikai földrajztudós és biológus is, aki 2005-ben megjelent Összeomlás. Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez című könyvében régmúlt korok népeinek bukását elemezve egy olyan átfogó tipológiát hozott létre, amely a jelen eseményeit is újfajta megvilágításba helyezheti. Diamond véleménye szerint például a 1994-es ruandai tuszi-mészárlás mögött hasonló ökológiai és társadalmi tényezők figyelhetők meg, mint a mangarevaiak vagy éppen a maják pusztulása mögött. Ahogy az elemzéseiből kitűnik, a legtöbb esetben éppen az aránytalan igények szülik a természet optimális teljesítőképességének figyelmen kívül hagyásán alapuló emberi “követelődzést”. Bár a környezeti körülmény csak egyik faktora a diamondi tipológiának, hiszen a szomszédokkal való kapcsolat vagy egy hirtelen jövő klímaváltozás is jelentős mértékben meghatározhatja egy nép életesélyeit, mégis az ember tűnik fel az egyes népek pusztulásának legfőbb okaként. Minden esetben a sikertelen túlélési stratégiák idézik elő egy-egy nép eltűnését, ám határozott és következetes koncepcióval a tragédia bekövetkezése megelőzhető: például a csendes-óceáni Tikopia klánjainak vezetői már ötszáz évvel ezelőtt hasonló módszerekkel vetettek gátat a túlnépesedésnek, mint a 20. századi Kína.
A négy fő részre osztott könyv első és utolsó szakasza különös keretet biztosít a legújabb kutatásokra és széles látókörű elemzésekre támaszkodó központi magnak: Diamond először az USA-béli Montana állam gazdálkodásán keresztül mutatja be a nagyvállalatok felelőtlen és környezetromboló gyakorlatát, majd a befejezésben egy Pápua Új-Guineában működő olajbányász cég kifejezetten környezetkímélő intézkedéseit mutatja fel követendő példaként. Meglepő, de igaz, hogy egyes ázsiai országok tudatossága sokszor magasabb szinten van, mint az amerikaiaké. Pedig Diamond szerint a nagyvállalatoknak lassan el kell jutniuk oda – ha nem is a társadalmi felelősségvállalás, hanem pusztán gazdasági megfontolások alapján –, hogy sokkal kifizetődőbb számukra, ha már a termelés során meghoznak bizonyos óvintézkedéseket és viszonylag olcsón eleve biztonságosan építik ki üzemeiket, mintha utólagosan, büntetések vagy rehabilitációs költségek formájában kellene az előbbi összegek több százszorosát megfizetniük.
Ugyanakkor a jövő ökológiai és humanitárius katasztrófái elkerülhetőek. “Óvatos optimista vagyok” – mondja Diamond, majd hozzáteszi, hogy a problémák jövőbeli elhárításban komolyan hisz, mivel az utóbbi évtizedekben végre megindult a globális kérdésekről szóló nemzetközi diskurzus. A kötethez kapcsolódó továbbvezető irodalom is éppen azt jelzi, hogy a szerző nem akar totális igazságokat oktrojálni olvasóira, hanem inkább betekintést kíván nyújtani egy mindannyiunkat érintő problémavilágba. Könnyed és olykor hétköznapinak nevezhető stílusa egyébként is alkalmas arra, hogy olyan közvetlen kapcsolat teremtődjön meg a tudós szerző és a laikus olvasó között, ami elképzelhetetlen lenne más kortárs szupertudósokkal. Nem véletlen, hogy az együttgondolkodásra a könyv magyarországi kiadója, a Typotex olvasókört is szervezett, amelynek keretében az előző félév során felelősen gondolkodó, aktív olvasók találkozhattak egymással havi rendszerességgel, és a könyv tematikus rendjét követve vitathatták meg a felvetett kérdéseket.
