Thomas Malthus 1798-ban a népesedéről szóló tanulmányában már
előrevetítette egy katasztrófa képét. Elméletének hatására a nyugati
értelmiség eltávolodott attól a naiv elképzeléstől, hogy a
népességnövekedésnek egyértelműen pozitív hatása lenne a gazdaságra. Ám
úgy tűnt, hogy a Malthus által jósolt katasztrófa elmarad. Vagy mégsem?
Diamond szerint a ruandai népirtás kristálytiszta példa a Malthus-féle
krízisre. Egy helybéli szerint: „Akiknek gyerekei mezítláb jártak
iskolába, legyilkolták azokat, akik a sajátjaiknak tudtak cipőt venni.”
Az európai polgárt kevéssé érinti meg a harmadik világbeli genocídium, a
hullahegyek túl távoliak. Egy barátom szerint a harmadik világháborút
már évtizedek óta vívják, csak ez más, mint az előző kettő, mert ez a
harmadikvilág-háború. A háborúk elől menekülve a fejlett országokat
egyre több legális és illegális bevándorló lepi el, akik ott már a helyi
lakosok életszínvonalán kezdenek el élni. És persze az otthonmaradók is
a fejlett országok lakóinak életmódjára vágynak, hiszen ismerik azt a
multicégek reklámjaiból, a tévéből, a turistáktól. A világ egésze
szempontjából nem az a fő baj, hogy a szegény országokban egyre több
ember él, hanem hogy a harmadik világ anyagi gyarapodása és
életmódváltása, meg a fejlett országokba való bevándorlás miatt a
környezet terhelése igen gyorsan nő. Egyetlen kormány sem néz szembe
azzal, hogy lehetetlenség fenntartani egy olyan Földet, ahol mindenki a
mai legfejlettebbek anyagi színvonalán él, és egyetlen politikus sem
meri felvállalni, hogy alapos önmérsékletre intse országa polgárait.
Diamond állítja, a ruandai a probléma előbb vagy utóbb magától is
megoldódik, csak éppen az a kérdés hogyan? Nekünk kellemesen, vagy éppen
háborúk, járványok, éhínségek, tömegmészárlások által? A szerző
ugyanazzal a szikár racionalitással elemzi a problémakört, amivel a
Háborúk, járványok, technikák című könyvében találkozhatott az olvasó.
Míg ott az elmúlt 13000 év társadalmainak fejlődéséről volt szó, most a
hanyatlás tényezőit veszi terítékre. Tucatnyi konkrét történetet dolgoz
fel, a történelmi esetek mellett, néhány modern önsorsrontó társadalom
is boncasztalra kerül. De láthatunk olyanokat is, akiknek sikerült
elkerülni az összeomlást. Például ott van Japán, ami képes volt a
szakadék széléről visszafordulni. Az utolsó fejezetben a gyakorlati
tanulságokat igyekszik levonni. Összegzi az a tizenkét környezeti
problématípust, ami a múlt és a jelen társadalmainak a legnagyobb
kihívást jelenti, s amelyek közül bármelyik önmagában is elegendő ahhoz,
hogy kialakulóban lévő globális társadalmunk összeomoljon. Ma már nem
következhetnek be olyan elszigetelt összeomlások, mint a
Húsvét-szigeteken élőké, a krízis feltétlenül szétterjed az egész
világban. A szerző „óvatos optimista.” Szerinte ha fenn akarunk maradni,
két tanulság látszik életbevágónak: „a hosszú távú tervezés
szükségessége, és az, hogy hagyományos értékrendünket hajlandók legyünk
újragondolni."