Megrendezte a Typotex kiadó az első Összeomlás-olvasókört (lesz majd második, sőt harmadik is). Jared Diamond új művének megbeszélésére vagy huszonöten jöttek el. Vonakodva érkeztem, és tervekkel távoztam. Talán meg tudom menteni a világot. ha megértem.

Meleg eső esett. Globális felmelegedés – gondoltam, miközben sétáltam a Váci utcán az olvasókör helyszíne felé. Úgy éreztem magam, mint a rossztanuló, aki nem készült, nem tudja, hogy mi lesz, hogyan lesz. A könyv címét – hosszan memorizálva az e-mailben kapott meghívót – megjegyeztem: Jared Diamond földrajzprofesszor Összeomlás című írásának első két fejezetét fogjuk megbeszélni. Nem olvastam, odafele beugrottam az Írók boltjába, és belelapoztam: nagyon hosszú, majdnem hatszáz oldal. A letűnt civilizációk pusztulásának okát keresi. Hideg téma számomra, nagyon hideg. Jobb is, ha megbeszéljük.

A bevásárlóközpont eldugott sarkában az Olvasók boltjában egy lélek sem volt. Üres székek asztalok körül, rajta pogácsa, ivólé és a mű.

A szemközti kávézóban húztam meg magam, volt még tíz perc. Lassan színesedett a könyvesbolt, ki határozottan, ki tétován foglalta el a helyét. Belenéztem az arcokba, hátha elárulja valaki magát egy mosollyal, hogy tudja, mit érzek.  Ment körbe a pogácsás tál, szorongattam a könyvet. Talán segít.

Votisky Zsuzsa emelkedett ki székéből, hogy kiadóként bemutassa a szerzőt, így kerültek le Diamond egyéb könyvei is a polcról: például a Pulitzer-díjas Háborúk, járványok, technikák. Volt, aki már olvasta, mások hümmögtek csak. Aztán a könyvbe és Jared Diamond életművébe elmerülve, mindig a környezetvédelemnél, az újrafelhasználásnál, a környezettudatos életmódnál lyukadtunk ki. Vassy Zoltán, a fordító az amerikaiakkal példálózott, a könyvben is szereplő montanai társadalom problémáit feszegette volna. Szinte hiába.

A legalább negyedóráig csendben üldögélő körtagok lassan oldódtak. Kiderült, hogy bölcsész, közgazdász, mérnök is van az olvasók között. Egyetemisták és nyugdíjasok is. Van, aki angolul, más nem is olvasta a könyvet. Néhányan Diamond-rajongók, páran ismerkednek a névvel.

Vita kialakult, de alig az írásról. Mindenki a saját tapasztalatait osztotta meg a környezetvédelemmel kapcsolatban. Az olvasók között sokan kutatási területük, munkájuk felöli ismereteikkel egészítették ki az olvasottakat. Hideg Éva, a Budapesti Corvinus Egyetem jövőkutatási tanszékének docense pedig megfejtette a szakkifejezéseket: például az ökológiai lábnyomot. Amit először furcsállottam, majd amikor megtudtam, hogy nekem is van ilyen, boldogan érdeklődtem eredetéről. Dióhéjban: az ökológiai lábnyom az erőforrásmenedzselésben és a társadalomtervezésben használt érték: kifejezi, hogy adott technológiai fejlettség mellett egy emberi társadalomnak milyen mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez. Ezt le lehet osztani egyénekre is. Az enyém – szégyellem magam – hatalmas: 6,7-es. Ennyiszer nagyobb területet foglalok el a helyesnél.

De vissza a könyvhöz! Ugyanígy kalandozott az olvasókör-válságstábunk is, megoldást keresve a társadalmunk megmentésére.

Másfél óra múlva elégedetten simogattam a könyv fedőlapját: tudom, hogy Montanában miben hibáznak, tudom mekkora az ökológiai lábnyomom, hallottam arról, hogy a Húsvét-sziget társadalma hogyan tűnt el (kivágták az utolsó fát is a szigeten.) És alig vártam, hogy megvegyem a könyvet, amelyet az ölemben tartok, hogy tovább olvashassam, mert egy hónap múlva a hármas és négyes fejezetről fogunk beszélgetni.

A pénztárnál senki sem mert műanyag szatyrot kérni…